A fehérvárcsurgói kastélypark minden pontján a természet és a történelem fonódik össze

Már a nyüzsgő utcáról úgy fordultunk be a hatalmas kapun, hogy lecsendesítettük a nyugtalan lovakat a motorháztető alatt.

A felfelé vezető úton nincs szembejövő forgalom, ami nagy szerencse, mert a hatalmas kert már ott is mágnesként vonzza az ember szemét és valami mást is.

A karantén utáni első botanikai sétát vasárnap kora délután tartották a mintegy 50 focipályányi területen. A kert minden pontja valami buja összefonódása a természetnek és a történelemnek. Nemcsak egy szép angolpark a sok közül, hanem egy zöld öböl, ahol fel tud töltekezni az ember lelke. Láttunk táncoló tükröződést a tavon, állva a fából ácsolt hídon, és megcsodálhattuk a sziget alatt a fehér gloriett karcsú mását a felszínen.

De bevetettük magunkat az ősfák közé, ahol utunkat olyan táblák szegélyezték, melyek elősegítik, hogy a minket befogadó természetet mi is be tudjuk fogadni, méghozzá egyszerre az elménkkel és a lelkünkkel. Az információs tábláknál is többet tud adni a hangulathoz Imre Gábor környezetgazdálkodási és agrármérnök, aki kalauzunk, kísérőnk és egyben útitársunk a kirándulás során.

Minden sarkon, valamennyi fordulónál olyan látvány tárul elénk, ami elbizonytalanít minket azt illetően, hogy melyik korban is élünk, és szinte meg kell dörzsölni a szemünket, hogy visszacsöppenjünk a jelenbe. A kert minden szeglete a 19. századot idézi, és ha visszaérünk az épülethez, mintha visszahullana az egyik sarokszobában a függöny, amit talán meg sem mozdított senki.