Természetesnek éreztem, hogy segítek – vallja Kocsis Istvánné

Gyermekkorától kezdve erre a pályára készült?

– Annak idején úttörőként is idősek otthonába jártunk, patronáltuk az időseket. Az ünnepnapokon műsorokat készítettünk nekik, kiválasztottunk egy nénit, s őt segítettük, havonta meglátogattuk. Végül az élet úgy hozta, hogy csecsemőotthonban kezdtem a munkámat, ahonnan hat év után kerültem át szociális otthonba, és azóta kisebb megszakítással itt vagyok. Először házi gondozónőként kezdtem dolgozni, hat évig jártam ki házakhoz.

Milyen érzés volt fiatalon belecsöppenni az idősek mindennapjaiba?

– Én mindig szót értettem az idősekkel, nagyon közel álltak hozzám. Nekem nem volt nagymamám, így ők pótolták számomra ezt az élményt. Teljesen természetesnek éreztem azt, hogy segítek annak, akinek szüksége van rá.

Néhány évig kórházban is dolgozott. Mennyiben más egy „steril”, szabályozott környezetben dolgozni?

– A kórházban adottak a tárgyi feltételek, míg a házi gondozás esetében volt olyan, hogy valahol még a víz sem volt bevezetve. A kórházi munka egy kicsit mozgalmasabb, ott több az egészségügyi feladat, míg szociális területen több a gondozás, ápolás. Manapság viszont már a munkánk része az egészségügyi ellátás is – gyógyszerosztás, injekciózás –, így már nemcsak a gondozás a feladatunk, hanem valamilyen szinten a gyógyítás is.

Milyen egy szociális otthonban dolgozó nővér napi munkája?

– A munkánknak két része van: egészségügyi és ápolási. Sok olyan lakónk van, akinek segíteni kell a tisztálkodásban, öltözködésben vagy akár etetésnél. Beletartozik a munkánkba az ágyazás, ágyneműcsere, fürdetés. Felügyelünk az idősekre, figyelemmel kísérjük az egészségi állapotukat. Észre kell vennünk, ha valakinek valamilyen problémája van, akkor is, ha nem szól. A mai világban sokkal szerteágazóbbak a feladataink, mint korábban.

Egy idősotthonban elkerülhetetlen a halállal való szembesülés. Hogyan lehet ezt érzelmileg helyén kezelni?

– Nehéz. Még az is nehéz, ha valaki átkerül egy másik otthonba, és utána megtudjuk, hogy elhunyt. Ebben az otthonban nyolc-kilenc éve dolgozom, itt még nem szembesültem közvetlenül halállal. Korábban – a Rákóczi úti otthonban – volt a műszakomban is haláleset. Nagyon nehéz, de ilyenkor is el kell látnunk a feladatainkat. Érzelmileg megviseli az embert. Sajnos a fizikai-szellemi leépülés sok esetben halálhoz vezet, így fontos arra is törekednünk, hogy minél tovább fenntartsuk a szellemi frissességet.

Szokott visszajelzéseket kapni a gondozottaktól vagy hozzátartozóiktól?

– Igen, visszakapom azt a sok jót, amit én is adok. Minden pozitív visszajelzés nagyon jó érzés. Úgy érzem, hogy szeretnek és tisztelnek. Számomra ők nem bentlakó idősek, úgy kezelem őket, mintha a családtagjaim lennének.

Elgondolkozott valaha a pályamódosításon?

– Nem. Nem tudnám más pályán elképzelni magam. Jelenleg 12 órázom, átmehettem volna nyolcórás állásba, de akkor a státuszváltozás miatt kevesebbet lehettem volna az idősekkel, így inkább nem vállaltam el.