Csanádi Imre a magyar líra egyik legnívósabban szóló költője

Vallomás és ars poetica című írásában olvashatjuk: „Ami velem történt, a kor kaján tréfái közül való. Nagyon korán kezdtem verselni. ’38-tól – tizennyolc éves koromtól – fogva érett verseket írtam, ma is vállalhatókat… Az irodalom nem egyedül üdvözítő anyaszentegyház, itt hasznos, sőt szükséges az eretnekség.” A református vallású Csanádi Imre ezzel már költészetének egyik alapvető vonásáról, határozott világlátásáról vall. A versírás már ekkor komoly cselekvést jelentett számára, ugyanakkor a póztalan magatartás is jellemzi, ahogy jeles költőtársa, Benjámin László is mondta róla.

Realista világlátása, stílusa modernnek volt mondható

Összegyűjtött versesköte­tének első ciklusa az Egy nyár környéke.

Ez az az időszak, amikor túl van már a székesfehérvári középiskolás diákkoron, ami után 1940-ben hallgatója volt Budapesten a Képzőművészeti Főiskolának, majd növendéke a Györffy-kollégiumnak. Korai költeményei között találunk apró életképeket, dalszerű próbálkozásokat, az ifjúi lelkesedés megnyilvánulásait. Formai biztonságát például szonettjei igazolják, és akkor alakul ki az a nemes és választékos versbeszéde, ami a magyar líra egyik legnívósabban szóló költőjévé emeli akár Arany János méltó, huszadik századi utódjaként. Joggal írja róla kiváló monográfusa, az életmű legjobb ismerője, Alföldy Jenő: „Nem tartozott a mozarti »gyermekzseni« kategóriájába, mint Weöres Sándor vagy Csokonai, de a formai trükkökre és nyelvi játékokra való hajlama, a különböző ritmikai alakzatok iránti fogékonysága, a környezetében még élő népköltészethez való fogékonysága, diákkori olvasmányai majdhogynem a pályakezdő József Attilához fogható koraisággal rávezették a költői formákra s a magabiztos önkifejezésre.” (Alföldy Jenő: Csanádi Imre költői világa. Pályakép. Kairosz Kiadó, 2009. 16.)

És ez a formai gazdagság, magabiztos önkifejezés az idők során mindinkább gyarapodott, új értékeket hozott létre Csanádi Imre pályáján. Ám maradjunk még egy kicsit a gyökereknél! Az Áprilisban így ír: „Kamasz vagyok, izgága, forr a vérem. / Hol egy szelecske? – pörgő táncra kérem.” A Vértezd magad című versben aztán hasonló hévvel már szorosabban a költészetről mond véleményt: „Ha lágy szárat találtál kapni, költő / lélek gyanánt: vigyázz! vértezd magad. / Tüskét növessz, mint jámbor trópusi / növény, – másképp ökör, szamár belédcsíp.” Másutt is foglalkoztatják az általános érvényű gondok. Ekkor már úgy dunántúli és Fejér megyei költő, hogy közben a nagyvilág sok kérdésére is figyel, és költői énje megszűri e jelenségeket.

Sokszor ostoroz negatív jelenségeket.

A Jég után fájdalmas, szép soraiban népéről szól érvényesen. Az „ősi jajszót” emlegeti egy természeti csapás következményei kapcsán. A válságos történelmi helyzet, az irodalom körüli bizonytalanság és a költő szemérmessége együtt okozhatja, hogy ugyanakkor nehezen válik ismertté. A sokáig kiadatlan korai versek aztán mégiscsak utat törnek neki a magyar irodalom világában. Az 1939 és 1941 között íródott művek helyenként naptárként követik az idő változásait, sok az alkalmi költemény, melyek az év fordulópontjait, a karácsonyt vagy éppen az új esztendőt köszöntik. A Gyermekkori karácsonyokban megkapóan vágyakozik egy olyan világ után, melyben „Felhőkön horpadtan legel a hold, / egész világra békét derít.” A gondolat szinte időtlen, akkor is, ha a költő kiírta a keltezést.

Formai biztonságát igazolják a szonettek, melyek tehetségének már ekkor bizonyítékai. Honfoglalásának tájrajza nyomasztó hangulatot áraszt. „Mindent öl itt a kő. Embert és veteményt. / Magot akárki szór, szűken szór rá reményt.” Itt is, másutt is realista a világlátása, stílusa ugyanakkor abban a korban modernnek mondható. 1939 tragikus változásaira is érzékenyen reagál. A lengyelek letiprójához című verse összetéveszthetetlen és gyors utalás a világ akkor legújabb szégyenére, a második világháború kirobbantására. A költői hang újszerűsége is fontos, és a tehetetlen düh azonnali megfogalmazást igényel.

S aztán az 1942-es, kaszárnyában és katonai fogdában született versek is a korszak termékei. Az Üvöltő nyomasztó és pattogó sorai a kor lényegét fejezik ki, tartalmilag Radnóti és Pilinszky tudatébresztő „felkiáltójelei” mellé állíthatók, még ha az átélt élmények kevésbé tragikusak is. „Körém fonódót, rácsként feszülőt, / pókhálót tépek szám-szemem előtt. / Mint hurkokban fetrengő fenevad, / vinnyogva hörgök, sötétség szakad / érzékeimre álnok börtönül. / Hát tehetetlenül / üvöltöm: nem, nem, nem vagyok szabad!” Másutt indulatai többször „petőfis” egyszerűséggel, emlékezetes és mívesen megírt dalokban jelennek meg.

Általában elmondhatjuk, hogy a később páratlan magaslatokra jutott nyelvezete és világlátása innen származtatható. Méltán írja Csoóri Sándor a falujabeli kortársról: „Első kötete, mely a háború, a hadifogság s egyéb viszontagságok miatt is későn jelent meg, valósággal fejbe kólintott. Nemcsak a versekben föltünedező táj volt az utolsó szálig ismerős…, hanem az én nyolc diák­esztendőm alól napvilágra kibotorkáló nyelv is… Melyet egy parasztibb Berzsenyi beszélt volna, ha másfél századdal előbb Zámolyon látja meg a napvilágot.”

S ha már szó esett a hadifogságról, akkor essen szó még erről! A bevonultatás után sok idővel, már civilként szovjet fogságba került 1945 februárjában, elvitték a máramarosszigeti gyűjtőtáborba, és később a Berdicsev melletti fogolytáborba, Ukrajnába. 1948 szeptemberében jöhetett haza. Érdekességként megjegyzendő, hogy a fogságból írt leveleire néhány évvel ezelőtt bukkant rá unokahúga, Török Rózsa, aki közzé is tette az anyagot. Értékes dokumentumok ezek, ugyanakkor erősen érzékelhető bennük a fogvatartók és a cenzúra hatása. Ugyanerről az időről szóló versei nagyobb szabadságról árulkodnak. Legismertebb ezek közül a Berdicsevi nyírfák.

Itthon aztán kibontakozott költői és szerkesztői tevékenysége.

Első verseskötete 1953-ban jelenik meg Esztendők terhével címmel. Rá egy évre megkapja a József Attila-díj II. fokozatát. Tevékenysége kiterjedt a népköltészet kutatására is, és Vargyas Lajossal együtt megszerkesztette a magyar népdalok és népballadák gyűjteményét. Aztán sorra jelentek meg kötetei, és az elismerés sem maradt el: 1964-ben újra József Attila-díjat kapott. Ötvenedik születésnapjára kiadták Ötven vers című válogatott kötetét, 1975-ben pedig megjelent összegyűjtött verseinek és prózai írásainak könyve. Ugyanebben az évben megkapta a Kossuth-díjat. Az Egy hajdani templomra című, újabb válogatott kötete két esztendővel a halála előtt, 1989-ben látott napvilágot.