2020.01.10. 20:00
Csanádi Imre a magyar líra egyik legnívósabban szóló költője
A Fejér megyei Zámolyról (a tíz esztendővel fiatalabb Csoóri Sándornak is szülőfalujából) származó parasztfiú, a későbbi Kossuth-díjas költő már korán Ady Endre, majd Kosztolányi Dezső lírájának hatása alá került. Ifjúkorának sarkító világlátása következtében – bár érzelmileg ragaszkodik a szülőföldhöz – ki akart lépni az elmaradott környezetből, és igényei kiemelték a szűk lehetőségek köréből.

A Rab Zsuzsa–Csanádi Imre költő házaspár 1965-ben Fotók: Fortepan, adományozó: Hunyady József
Vallomás és ars poetica című írásában olvashatjuk: „Ami velem történt, a kor kaján tréfái közül való. Nagyon korán kezdtem verselni. ’38-tól – tizennyolc éves koromtól – fogva érett verseket írtam, ma is vállalhatókat… Az irodalom nem egyedül üdvözítő anyaszentegyház, itt hasznos, sőt szükséges az eretnekség.” A református vallású Csanádi Imre ezzel már költészetének egyik alapvető vonásáról, határozott világlátásáról vall. A versírás már ekkor komoly cselekvést jelentett számára, ugyanakkor a póztalan magatartás is jellemzi, ahogy jeles költőtársa, Benjámin László is mondta róla.
Realista világlátása, stílusa modernnek volt mondható
Összegyűjtött verseskötetének első ciklusa az Egy nyár környéke.
Ez az az időszak, amikor túl van már a székesfehérvári középiskolás diákkoron, ami után 1940-ben hallgatója volt Budapesten a Képzőművészeti Főiskolának, majd növendéke a Györffy-kollégiumnak. Korai költeményei között találunk apró életképeket, dalszerű próbálkozásokat, az ifjúi lelkesedés megnyilvánulásait. Formai biztonságát például szonettjei igazolják, és akkor alakul ki az a nemes és választékos versbeszéde, ami a magyar líra egyik legnívósabban szóló költőjévé emeli akár Arany János méltó, huszadik századi utódjaként. Joggal írja róla kiváló monográfusa, az életmű legjobb ismerője, Alföldy Jenő: „Nem tartozott a mozarti »gyermekzseni« kategóriájába, mint Weöres Sándor vagy Csokonai, de a formai trükkökre és nyelvi játékokra való hajlama, a különböző ritmikai alakzatok iránti fogékonysága, a környezetében még élő népköltészethez való fogékonysága, diákkori olvasmányai majdhogynem a pályakezdő József Attilához fogható koraisággal rávezették a költői formákra s a magabiztos önkifejezésre.” (Alföldy Jenő: Csanádi Imre költői világa. Pályakép. Kairosz Kiadó, 2009. 16.)
És ez a formai gazdagság, magabiztos önkifejezés az idők során mindinkább gyarapodott, új értékeket hozott létre Csanádi Imre pályáján. Ám maradjunk még egy kicsit a gyökereknél! Az Áprilisban így ír: „Kamasz vagyok, izgága, forr a vérem. / Hol egy szelecske? – pörgő táncra kérem.” A Vértezd magad című versben aztán hasonló hévvel már szorosabban a költészetről mond véleményt: „Ha lágy szárat találtál kapni, költő / lélek gyanánt: vigyázz! vértezd magad. / Tüskét növessz, mint jámbor trópusi / növény, – másképp ökör, szamár belédcsíp.” Másutt is foglalkoztatják az általános érvényű gondok. Ekkor már úgy dunántúli és Fejér megyei költő, hogy közben a nagyvilág sok kérdésére is figyel, és költői énje megszűri e jelenségeket.

Sokszor ostoroz negatív jelenségeket.
A Jég után fájdalmas, szép soraiban népéről szól érvényesen. Az „ősi jajszót” emlegeti egy természeti csapás következményei kapcsán. A válságos történelmi helyzet, az irodalom körüli bizonytalanság és a költő szemérmessége együtt okozhatja, hogy ugyanakkor nehezen válik ismertté. A sokáig kiadatlan korai versek aztán mégiscsak utat törnek neki a magyar irodalom világában. Az 1939 és 1941 között íródott művek helyenként naptárként követik az idő változásait, sok az alkalmi költemény, melyek az év fordulópontjait, a karácsonyt vagy éppen az új esztendőt köszöntik. A Gyermekkori karácsonyokban megkapóan vágyakozik egy olyan világ után, melyben „Felhőkön horpadtan legel a hold, / egész világra békét derít.” A gondolat szinte időtlen, akkor is, ha a költő kiírta a keltezést.
Formai biztonságát igazolják a szonettek, melyek tehetségének már ekkor bizonyítékai. Honfoglalásának tájrajza nyomasztó hangulatot áraszt. „Mindent öl itt a kő. Embert és veteményt. / Magot akárki szór, szűken szór rá reményt.” Itt is, másutt is realista a világlátása, stílusa ugyanakkor abban a korban modernnek mondható. 1939 tragikus változásaira is érzékenyen reagál. A lengyelek letiprójához című verse összetéveszthetetlen és gyors utalás a világ akkor legújabb szégyenére, a második világháború kirobbantására. A költői hang újszerűsége is fontos, és a tehetetlen düh azonnali megfogalmazást igényel.

magyar irodalom világában”
S aztán az 1942-es, kaszárnyában és katonai fogdában született versek is a korszak termékei. Az Üvöltő nyomasztó és pattogó sorai a kor lényegét fejezik ki, tartalmilag Radnóti és Pilinszky tudatébresztő „felkiáltójelei” mellé állíthatók, még ha az átélt élmények kevésbé tragikusak is. „Körém fonódót, rácsként feszülőt, / pókhálót tépek szám-szemem előtt. / Mint hurkokban fetrengő fenevad, / vinnyogva hörgök, sötétség szakad / érzékeimre álnok börtönül. / Hát tehetetlenül / üvöltöm: nem, nem, nem vagyok szabad!” Másutt indulatai többször „petőfis” egyszerűséggel, emlékezetes és mívesen megírt dalokban jelennek meg.
Általában elmondhatjuk, hogy a később páratlan magaslatokra jutott nyelvezete és világlátása innen származtatható. Méltán írja Csoóri Sándor a falujabeli kortársról: „Első kötete, mely a háború, a hadifogság s egyéb viszontagságok miatt is későn jelent meg, valósággal fejbe kólintott. Nemcsak a versekben föltünedező táj volt az utolsó szálig ismerős…, hanem az én nyolc diákesztendőm alól napvilágra kibotorkáló nyelv is… Melyet egy parasztibb Berzsenyi beszélt volna, ha másfél századdal előbb Zámolyon látja meg a napvilágot.”
S ha már szó esett a hadifogságról, akkor essen szó még erről! A bevonultatás után sok idővel, már civilként szovjet fogságba került 1945 februárjában, elvitték a máramarosszigeti gyűjtőtáborba, és később a Berdicsev melletti fogolytáborba, Ukrajnába. 1948 szeptemberében jöhetett haza. Érdekességként megjegyzendő, hogy a fogságból írt leveleire néhány évvel ezelőtt bukkant rá unokahúga, Török Rózsa, aki közzé is tette az anyagot. Értékes dokumentumok ezek, ugyanakkor erősen érzékelhető bennük a fogvatartók és a cenzúra hatása. Ugyanerről az időről szóló versei nagyobb szabadságról árulkodnak. Legismertebb ezek közül a Berdicsevi nyírfák.
Itthon aztán kibontakozott költői és szerkesztői tevékenysége.
Első verseskötete 1953-ban jelenik meg Esztendők terhével címmel. Rá egy évre megkapja a József Attila-díj II. fokozatát. Tevékenysége kiterjedt a népköltészet kutatására is, és Vargyas Lajossal együtt megszerkesztette a magyar népdalok és népballadák gyűjteményét. Aztán sorra jelentek meg kötetei, és az elismerés sem maradt el: 1964-ben újra József Attila-díjat kapott. Ötvenedik születésnapjára kiadták Ötven vers című válogatott kötetét, 1975-ben pedig megjelent összegyűjtött verseinek és prózai írásainak könyve. Ugyanebben az évben megkapta a Kossuth-díjat. Az Egy hajdani templomra című, újabb válogatott kötete két esztendővel a halála előtt, 1989-ben látott napvilágot.