A Tóváros ötven éve: mocsárból az egyik legélhetőbb városrész

Három-, négy- és kilencemeletes panelépületek sokaságából áll a mai Tóvárosi lakónegyed, amely több ezer ember otthona. A neve arra az időszakra utal, amikor ezen a területen még nem volt más, csak egy hatalmas, vizes, mocsaras rét. Nehéz ezt ma elképzelni, de a Széchenyi út és a Palotaváros családi házas, öreg kanyargó utcácskái mellett egy igazi préri húzódott, ahová építészek, mérnökök álmodtak egy új világot.

A Tóváros ma is az egyik legélhetőbb városrész Fehérváron

Fiatal fehérvári családok százai vártak lakásra már évek óta, s tekintettek nagy reményekkel a korábban sosem látott mértékű építkezésekre. Talán kicsit ismerős lehet ez manapság, látva a semmiből hirtelen felépülő lakótelepnyi társasházakat – mégis egészen más élethelyzet volt az akkor. Hárman is meséltek a Fejér Megyei Hírlapnak, akik ötven évvel ezelőtt családjaikkal beköltöztek az első lakásokba és azóta is ott élnek. Az élet fenekestől felfordult azóta körülöttük, házak emelkedtek az ég felé, családok, szomszédok jöttek-mentek körülöttük, nemzedékek nőttek fel, de ők a mai napig töretlen szeretettel nézik a Tóváros folyton változó hangulatát, életterét. Lója Endréné, Lajkó István és Csaba Róbertné is sok mindent megélt az öt évtized alatt, de egyvalamiben biztosan megegyeznek: a mai életfelfogással ellentétben ők sosem gondolták azt, hogy innen költözni kéne. Számukra a Tóváros az otthon, akkor is, ha alig vannak már körülöttük a régi időkből.

Boldog fiatalként, férjjel és egy hároméves ikerpárral költözött a Tóvárosba Lója Endréné, aki sok akkori és mai anyatársához hasonlóan élte a keményen dolgozó nők életét: a gyerekeket másfél évesen bölcsődébe adta, és hajnalonta rohant dolgozni. Egy szobában éltek ők négyen a Széchenyin, és sokat sétáltak a gyerekekkel a mocsaras, lápos rét mellett.

Ahol babakocsit tolva nézegették az épülő vadonatúj emeletes házakat. – Ez lesz a mi otthonunk, ide fogunk költözni – mutatta az akkor huszonhat éves filigrán fiatalasszony a két cserfes kölyöknek a poros építkezések végén. Persze azt, hogy valóban pont abba a lakásba, ahol az ablakok felé mutatott nem sokkal korábban, álmában sem gondolta volna. Pedig így lett – meséli a ma hetvenes éveit taposó hölgy, aki, ha kinéz az ablakon, ma is a régi idők szép emlékein mereng. Unokái is itt látogatják meg. – Életemben nem gondoltam arra, hogy innen elköltözzek – mondja búcsúzóul.

Hasonló merengésekkel mesél Lajkó István is, aki feleségével szintén itt nevelte fel gyermekeit. – Tökéletes volt. Lakott itt mindenféle ember, a cipésztől a bankigazgatóig – mutat körbe, s mondja, két pici gyerekkel akkor ez maga volt a Kánaán. Ma már kicsit kevésbé az – vallja be –, hiszen mindennapos erőpróba a lift nélküli házban feljutni a legfelső emeletre. Ennek ellenére marad, mert ötven évnyi emlék köti ide. A rezsi, emlékei szerint a kezdetekkor igen magas volt – telente egy fizetés fele –, de azért arra is, hogy pár évvel később az ő lakásaikat is rákötötték az önálló, tömbfűtési rendszerre, így mai napig emlékezetes számára az, amikor negyedére visszaesett a rezsinek ez a kardinális eleme.

Persze nem csak ilyen emlékek maradtak: színes, szép közösségi élmények sokasága, tóvárosi gyerekek közös születésnapi zsúrjaival, baráti társaságok alakulásával, összetartással, odafigyeléssel. Mert ha kellett, egymás gyerekeire vigyáztak, az öregekre ránéztek és tudtak egymásról. Ma már az is nagy szó, ha kiderül, hogy valaki végleg elment, vagy hogy új gazdája van egy lakásnak.

Az élet ötven év alatt nagyot változott – sóhajt Csaba Róbertné Erzsébet, aki szintén itt élte le élete jelentős részét. Állatorvos férjével költözött ide, gyermekeik is a Tóvároson nőttek fel. Nehéz élet jutott neki is, tóvárosi otthonában őrzi az emlékeket. Ahogy a szövetkezeti munkáról is, hiszen sokáig jártak a lakók hozzájuk kérdéseikkel, panaszaikkal. Férje is szövetkezeti elnök volt ugyanis korábban.

– Akkor még nem volt irodája a szövetkezetnek, a lakógyűlések mindig a lépcsőházban zajlottak. Az első elnök Horváth István volt, de az elnökségi tagok között volt Demján Sándor is – majd sorolja tovább a későbbi elnököket, akik közül kiemeli Szabó Ernőt, a szövetkezet jelenlegi elnökét.

– Tényleg szívén viseli a lakók érdekeit – szögezi le. Az ő és munkatársai érdeme az is, hogy az ötvenéves jubileumról méltón megemlékeznek. A Tóvárosi Lakásfenntartó Szövetkezet jogelődjét – a Dr. Münnich Ferenc Lakásfenntartó Szövetkezetet – ugyanis 1969. november 13-án alakították meg harminc lakással, a harminc lakásban lakó alapító tagokkal. Így pontosan nyomon követhető, hogy a Szövetkezet 2019. november 13-án lesz 50 éves. Ebből az alkalomból, a Tóvárosi Lakásfenntartó Szövetkezet Igazgatósága – Székesfehérvár önkormányzatával együtt – idén a szeptember 1-től 2020. május 31-ig terjedő időszakot Tóváros Emlékévneknek nyilvánította. Szabó Ernő, a szövetkezet elnöke kis kihagyással 2011 óta irányítja a tóvárosi életet. Szervezésében valósul meg a jubileumi emléktábla-avatás a Toronysor 3. alatt november 13-án 17 órakor, valamint az azt követő kiállítás is a Tóvárosi Általános Iskolában. Erre készülve így fogalmaz:

– A Tóváros szerintem Székesfehérvár egyik talán legjobb, legszebb, legélhetőbb városrésze. Ezért sokat tettek elődeim és a lakók, egykori lakók és Székesfehérvár önkormányzata is. Az elmúlt 50 év után most azt kívánom, hogy a következő 50 év olyan legyen, amilyennek a lakók szeretnék, megálmodták, s hogy sok ezer család találja meg itt a számításait továbbra is.