Miután az autója lerobbant, s elvitték a pénzét, iratait, talpalva indult haza Tóth Károly Tibor

A naptár még júliust, egy szombati napot mutat, amikor a történet játszódik. A család két tagja – nevezzük őket Jancsinak és Juliskának – egy közös ismerősön keresztül ismerkedik meg a villanyszerelőként dolgozó Tiborral. A párnak fuvar kellene Dégről, mivel egy 350 kilométerre lévő, Ausztriában élő rokonhoz szeretnének kilátogatni, így kerül képbe a vezetésben tapasztalt Tibor. Gyorsan megegyeznek: a sofőrként felbérelt férfi ötvenezer forintot kap tőlük, hogy az összegből a saját autóját meg tudja tankolni és pályamatricát vegyen.

Tibor párja már csak az otthagyott autót találta meg az osztrák címen

A közös úton kezdetben minden rendben megy, azonban délután, amikor már egy osztrák benzinkút közelében járnak, egyszer csak leáll az autó. Tibor kiszáll, megnézi, alaposan körbejárja a járművet, majd megállapítja: innen sajnos nem tudnak továbbmenni. A kétgyermekes család egyik tagja elkéri tőle a telefont, hogy értesítse a rokont a váratlan helyzetről. Mivel megnézték, hol robbantak le, a telefon túloldalán beszélő idősebb testvérrel abban állapodnak meg, hogy a nő taxit rendel nekik a helyszínre.

– Aztán Jancsi „bekattant” – fogalmaz megkeresésünkre Tibor, aki most már tisztább fejjel eleveníti fel a történtek egymásutániságát.

Jancsi tehát elkezd üvölteni, és egyre csak azt hajtogatja, hogy Tibor megígérte, elviszi őket a célig. Sőt: az utas egyenesen követeli a húszezer forintot, amely a taxiköltségüket fedezi majd! Tibor minderre persze csak annyit tud felelni, hogy az autó meghibásodása nem az ő hibája. Miután azt is közli a családdal, hogy nincsen nála húszezer forint, Jancsi még jobban bedühödik, először meglöki őt, majd ököllel bever neki egyet.

– Nem volt ám olyan erős – reflektál felszisszenő hangunkra Tibor.

Mindeközben pedig a férfi telefonja Juliskánál marad, aki azt mondja, Tibor akkor kapja vissza a készüléket, ha a húszezer forintot kifizeti. Ez a huzavona egészen addig tart, amíg a taxi oda nem ér hozzájuk: akkor Tibor a maradék 15–18 ezer forintját odaadja nekik, ám Juliska ezért cserébe sem hajlandó visszaadni a telefont. Ráadásul a sofőr iratainak többsége is a párnál marad, miután a határnál az ellen­őr Juliska kezébe adta vissza a dokumentumokat.

– „Sok szerencsét!”, ennyit mondtak búcsúzólag, és otthagytak egyedül – meséli a férfi, akinek, mivel nem beszél idegen nyelvet, különösen talpraesettnek kellett lennie, hogy jól jöjjön ki ebből a helyzetből.

Az autóját végül sikerül megbütykölnie, így egy Bécshez közeli városba, Vösendorfba érkezik, amikor a jármű végleg megáll. Kiszáll, úgy dönt, nézelődik egyet, hátha sikerül valamilyen úton-módon segítséget kérnie.

Bemegy egy pizzériába, ott címszavakkal – S. O. S., Facebook, telefon – kommunikál.

Aztán egy szlovák emberbe botlik, aki szerencsére félig beszéli a nyelvet, így az ő telefonján üzen a párjának vasárnap hajnali fél 1-kor, hogy pénz és iratok nélkül, egyedül tartózkodik Ausztriában. Az éjszakát, valamint a nap egy részét az autójában tölti. Egészen vasárnap délután 3 óráig vár, ám mivel senki nem érkezik hozzá, úgy dönt, útnak indul.

– Utólag aztán kiderült, hogy a párom hétfő éjjel odautazott a címre. Az autót meg is találták, de akkor én már hét határon túl voltam – fűzi hozzá Tibor, aki azt is később tudta meg, hogy a párja bejelentésének köszönhetően a rendőrök időközben már eltűntként keresték.

Útközben iránymutatást a táblák és az autópálya adnak neki. Tudja, Bécsbe szeretne eljutni, onnan pedig Győrbe, hiszen a megyeszékhelyről már eltalál Fejér megyébe. Amikor a nagy szélmalmokat megpillantja, érzi, jó irányban halad. Az autók közül egy sem áll meg neki, a közlekedők inkább a rendőröket hívják, akik be is viszik a legközelebbi rend­őrségre, hogy kihallgassák. Megpróbálja elmagyarázni nekik a történetét; igazolni magát egyedül az adó- és társadalombiztosítási kártyával tudja. Végül egy ismeretlen magyar férfit kapcsolnak neki telefonon, akivel megbeszélik a részleteket, így aztán elengedik őt azzal a kikötéssel, hogy az autópályán ne sétáljon.

Tibor azonban csak ezt az útvonalat ismeri, így vasárnap este visszatér a pályára, s a határtól 20 kilométerre egy benzinkútra tér be.

Egy szál nadrágban, pólóban, pulcsiban van, mégsem kérdezi meg senki, mi történt vele. Itt már magyarokkal is találkozik, akik irányt mutatnak neki, így hétfő délután már Sopronba érkezik. Egy félliteres üveg van nála, útközben talál egy embert, akitől vizet kap, míg máskor a gyümölcsfák termései csillapítják szomját, éhségét.

Szintén hétfő délután egy motoros áll meg mellette, aki egy fuvarral öt kilométert spórol neki. Keddet ír a naptár, az óra hajnali 1-et mutat, amikor Tibor Győrbe ér. Pár órát egy híd alatt pihen meg, majd aznap reggelre a 81-es főútra fordul.

– Hiába stoppoltam, az emberek csak kikiabáltak a járművükből: „Mit csinálsz? Hová mész?” – idézi fel.

Aztán Győr után mintegy 20 kilométerrel egy kerékpárt talál az árokban, azzal megy tovább. Csaknem három óra alatt teker le 60 kilométert, amikor egy kamionos ismerőse felismeri. Ő értesíti Tibor párját. A férfi Sárkeresztesre beérve már csak tolni tudja a kétkerekűt, ekkor rendőrök is érkeznek hozzá. Igazoltatják, s mivel szédeleg, megszondáztatják, sőt – Tibor elmondása alapján – meg is bírságolják, mivel mellény és világítás nélkül közlekedett. Ekkor érkezik meg hozzá a család, akiket alig ismer meg, annyira fáradt, kimerült. Így Székesfehérvárra ugyan nem, de annak közelébe eljutott, mielőtt végleg haza tudták őt vinni. Másnap a sárbogárdi rendőrségen kihallgatták a rendőrök.

– Megtanultam, hogy egyedül nem, csak jó baráttal, ismerőssel szabad egy ilyen útnak nekivágni. Másban nem bízhatunk. Az út során kiábrándító tapasztalat volt az emberek közömbössége, s azt is megtanultam, hogy az útvonalat, amelyen haladunk, mindig alaposan figyelni kell. Már tudom, hogy van akaraterőm, hiszen kerítést, árkokat, bokrokat másztam, és az is biztos: a család ma sokkal többet jelent számomra, mint eddig – summázott Tibor.