Adony büszkeségeiről készített műsort a Gasztroangyal stábja

A sorozat most készülő fejezetének egyik meghatározó szereplője Köller Terike néni, a kisváros korosabb tagjai számára máig híres sütő-főző asszony. A példátlanul sikeres lakodalmi munkássága negyvennyolc évig tartott. Az év elején töltötte be a 85. életévét. Frissességét nemcsak számtalan, élvezettel hallgatható anekdotája, hanem a mennyei hájas süteménye is igazolta, amivel a híres tévéműsorba bekerült. Élettörténete a múlt századbeli adonyi történelmet pergeti le előttünk.

Így telnek a napjai

A kérdésre, hogy mikor tanult meg sütni-főzni, Terike néni így válaszolt:

– Jött magától, de leginkább a nagynénémtől! Az igazat megvallva, tizenöt éves koromban már cseléd voltam. Az első lakodalom a szomszédunk miatt kezdődött, amikor a Lidi lányuk férjhez ment. Azt mondta, én fogom elkészíteni a lakodalmi ételeket. Ez augusztus nyolcadikán volt, és az év végére már hét másik helyre is elhívtak. A sütik mellett tortákat is vállaltam. Volt egy olyan alkalom, amikor százat kellett sütni. Aztán a létszám – évre, napra pontosan mondja mindkettőt! –, két olyan lakodalomban is voltam Rácalmáson, ahová négyszáz vendéget hívtak és a futballpályán voltak az ünneplők.

– Mit szól ahhoz, hogy a tévébe is bekerül ezzel a szép munkájával? – kérdezem.

– Jaj, Istenem! – kezdte Terike néni, és közben még az arcát is eltakarta a nagy fejcsóválása közben…

– Hát, jól van! – mondott igent a felkérésre. – Az biztos, hogy a sütemény pontosan olyan jó lesz, mint ha másnak készíteném. Mindenkinek olyan jár!

Arról, hogy manapság hogyan telnek a napjai, ezt mondja:

– Vannak tyúkjaim és kacsáim, közülük az ősszel hármat nem tömtem meg, mert nagyon fájt a hátam. Na, azok most is kint vannak a réten. Jól elvannak ott! Van két cica is, azokat is szeretem. Kertünk is van. Kijárok, ha mást nem is csinálok, hát egy kicsit kapálok, és majd locsolok.

Itt a helyem!

Schmidt Attila, az adonyi Duna menti Szent Orbán Borlovagrend nagymestere nagy fába vágta a fejszéjét. Ő írta azt a remekbe sikerült műsorajánlatot, amire a Gasztroangyal szerkesztősége, mindnyájuk örömére rábólintott. A tervekből egy újabb nagyszerű epizód születik.

A levél elküldése és a forgatás között majd fél év telt el, az előkészítés megszervezése pedig kemény szervezőmunkával két hetet követelt meg a helyiektől.

Ahogy az általa megművelt, kitűnő borokat hozó szőlőnek, neki is mélyen vannak a gyökerei ebben a kisvárosban: – Már a nagyszüleim is itt éltek, ezért azt mondhatom, hogy tősgyökeres adonyi vagyok. Ennek megfelelően a lokálpatriotizmus is munkálkodik bennem. Talán ennek is köszönhető a helyi szerepvállalásom is. Huszonöt évig táncoltam a helyi csoportban. Közben megjött a szeretet a szőlőművelés és a borkészítés iránt. Ez már jó húsz éve tart nálam. Egyrészt a saját kis birtokom fejlesztésével, másrészt a helyi közösségben, a helyi borrendben történő szerepvállalással is töltöm az időmet. Büszke vagyok a városomra. Ezért szerettem volna az értékeinket megmutatni ebben a kedvenc műsoromban, a Gasztroangyalban, ahol a gasztronómia és a turizmus kínálta lehetőségek mellett még sok más érték is megjelenik. Hogy mi lesz, ha a sikeres műsor hatására még több látogató keresi fel a várost? Föl vagyunk rá készülve, és örülünk neki. Vannak olyan értékeink, amiket a személyesen ideérkezőknek is érdemesnek tartok megmutatni.

Őrzi a hagyományokat

Králl Gabriella, a Vetus Salina Kulturális Egyesület tagja, amelynek tevékenységei között van a kulturális örökségek megóvása és helyi hagyományok ápolása is. Ennek megfelelően kincset érő segítőként tudta végig- követni a kétnapos forgatás fontosabb állomásait. A fantasztikusan alapos és lebilincselően életszerű múltidézései nyomán egyből fölmerült a kérdés: vajon ő egy néprajzkutató?

– Nem, csak egy néptáncos, akinek nagyon fontosak az ősei és a régi idők emlékei. Háromnegyed részben sváb vagyok, hiszen az anyai nagyanyám felvidéki magyar volt. Nagy örömmel őrizzük mindkét irányt. Adonyban régen sokféle nemzetiség, zsidók, rácok, tótok is éltek, de a legnagyobb csoport a sváboké volt. Az ötvenes évek elejének politikája megkövetelte az itt élők „kivetkőzését”, az asszimilációt. Voltak olyan munkakörök, amik nagyon hamar kikényszerítették akár a név eldobását is. A mostani idős emberek nagyszülei még sváb nyelven veszekedtek egymással… A gyökereink mégis megmaradtak.