„Nem mások, csak másként látják a világot, ezzel nekünk is másfajta látásmódot adnak”

Tamás Anna az idén negyedszer, Némedi Katalin másodszor, Izmindi Iringó pedig először dolgozott segítőként Söréden. Anna egy barátnőjétől hallott erről az önkéntes munkalehetőségről, és mint kiderült, abból a fehérvári társaságból, amelynek tagjaival ő is találkozott, beszélgetett, többen is dolgoztak ott korábban. Annát tehát a kíváncsiság vitte a Csákvárhoz közeli táborba.

A konyha az a hely, ahol minden táborozóval találkozhatok

Kató, ahogy barátai Némedi Katalint szólítják, szintén barátoktól hallott Sörédről, sőt fotókat is látott és mivel el sem tudta képzelni, milyen lehet fogyatékos emberekkel együtt élni egy hétig, úgy döntött, inkább konyhai munkára kéri magát. Ezt aztán annyira élvezte, hogy az idén is ott töltötte az általa vállalt egy hetet.

– Ez egy teljesen másfajta munka, mint amit a többiek csinálnak, de a konyha az a hely, ahol minden táborozóval találkozhatok, és miközben a konyhaablakból elveszik az adagjukat, válthatunk néhány szót. Ha pedig bármi gondjuk van, odajönnek és elmondják, mit szeretnének. Van olyan, aki például minden étkezéshez – szinte mindegy, hogy milyen étel van – bizonyos rituáléval kísérve kéri a csípős paprikakrémet – mesélte Kató, akinek biztatására vett részt először a táborban Iringó.

Végül pozitívan élte meg

– Engem némileg rá kellett beszélni erre a feladatra, mert tartottam attól, hogy fogyatékkal élő emberekkel dolgozzak. Ezért kértem én is magam a konyhára. Mitől féltem pontosan? Leginkább attól, hogy lelkileg megvisel majd az, amit látok, és hogy nem tudom megfelelően kezelni ezeket az embereket. Hiába meséltek sokat a lányok, nem tudtam elképzelni, mi vár rám, nem voltak hasonló tapasztalataim – árulta el Iringó, aki azt is elmesélte, végül pozitívan élte meg az egy hetet. A táborlakók ugyanis nagyon közvetlenek, őszinték, ragaszkodók és felszabadultak. Adódik a kérdés, nem fárasztó-e egész nap figyelni, kísérni, vigyázni rájuk, hallgatni őket akkor is, ha már sokadszorra mondanak el valamit, akárcsak a kicsi gyerekek.

– De igen, természetesen az. Ám inkább csak fizikailag, mert engem lelkileg igazából feltölt. Szülőként biztosan sokkal nehezebb az év minden napján egy fogyatékkal élővel foglalkozni, de így, egy évben egy hetet az ember szívesen vállal. Engem feldob, amikor látom, hogy örülnek például annak, hogy hangszert vehetnek a kezükbe, egy kézműves foglalkozáson alkotnak valamit, vagy hogy jól érzik magukat a kiránduláson. Egyikük egyszer azt mondta, Söréden a társaság olyan, mint egy nagy család. Ez igazán megható – válaszolt a kérdésemre Anna.

Szívvel és lélekkel

A lányok egyébként egyetemre járnak, Anna és Iringó pszichológusnak tanul, Kató ének-történelem szakos tanár lesz nemsokára. De ne higgyék, hogy csak lányok és olyanok vállalják ezt a fajta munkát, akik valamilyen segítő vagy pedagógusi pályára készülnek. Vannak, akik mérnöknek tanulnak, vagy olyan pályát választottak, ami messze esik a segítő jellegű szakmáktól. Ami közös ezekben a fiatalokban, hogy szívvel-lélekkel csinálják végig az egy hetet, és közben ők is jól érzik magukat. A lányok szerint ez a tábor azt is megtanítja, hogy elvárások nélkül is lehet szeretni másokat.

– Nem kell másként állni hozzájuk, mint az egészségesekhez, természetesen kell viselkedni velük. Minden félelem nélkül. A velük való kapcsolat pedig attól lesz különleges, amit lényükből fakadóan ők adnak. Nem mások, csak másként látják a világot, és ezzel nekünk is másfajta látásmódot adnak. Ettől lesz minden szebb és színesebb – zárta a beszélgetést Kató.