Fa Nándor mindig a maga ura

Az újabb díj újabb állomás, talán egy korszak lezárása is volt egy úton, amelynek köveit szinte emberfeletti lelkierő és kitartás rakta le az elmúlt évtizedekben. Fa Nándorral munkáról, családról, hitről és a jövőről beszélgettünk.

Éppen Erdélyből érkeztél haza. Milyen élmény volt?

– Szívszorító. Tavaly jártam ott először, és azt találtam mondani, többször voltam a Horn-foknál, mint Erdélyben. Amikor ezt meghallották, a barátok szerveztek egy körutat, Kolozsvártól a Hargitáig mindent megnéztünk és rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak. Megértettem, hogy az ottani emberek miként próbálnak megmaradni jó magyarnak, tisztelve a történelmet, az előttünk járókat, ugyanakkor igyekezve reálpolitikusnak lenni és talpon maradni a mai világban.

Felismertek?

– Gyakran. Egyszer megálltunk egy kis falu düledező büféjénél, ahol egy román házaspár szólított meg és szorongatta a kezem. Figyelték a Vendée Globe-ot és tudtak rólam. Csak tátottuk a szánkat.

Ahogy vártam rád, egy munkatársaddal azon viccelődtünk, hogy lám, megint meglett a magad keresztje.

– Szerencsétlen módon kétszer sem voltam itthon, amikor átadták volna a kitüntetést, ezért erre egy külön megszervezett rendezvényen került sor. Nagyon meghatott.

A ceremónia egy korszak lezárásának a jelképe volt?

– Minek szánták, nem tudom, de a lelkemben mindenképpen. Már a Vendée Globe előtt elhatároztam, és ehhez következetesen tartom magam, hogy az volt az utolsó menetem, és ezen nem kívánok változtatni. Időnként még eljátszom a gondolattal, milyen lenne egy új hajó, milyen lenne vitorlázni, száguldani, és valamit még megmutatni a világnak, de a józan énem azt mondja, ez mind szép és jó, de az időm lejárt. Ha ezt nem veszem tudomásul, akkor mindenkinek csak kellemetlenséget okozok, beleértve elsősorban azokat, akiket szeretek, és akik szeretnek.

Amikor legutóbb beszélgettünk, a hajó sorsától tetted függővé, hogy ha még a tiéd, esetleg vállalsz egy transzatlanti versenyt. Ez változott?

– Ez is az a reflexem volt, hogy valamilyen kapcsolatra vágyom a versenyzéssel. Az nem változott, hogy a hajó még megvan. Akad egy belga vitorlázó, aki szeretne elindulni vele a Vendée Globe-on, s ezért tenni is hajlandó, de még nem jutottunk el a döntésig.

Tudom, hogy csak olyan kapja meg, aki irányítani is tudja…

– Aki méltó hozzá, és akinek a tudása is megfelelő. Mert odaadni egy amatőrnek, az kódolt probléma. Egy mai korszerű versenyhajót középszerű tudással nem lehet megvitorlázni. Aki elrajtol majd vele, az nyilván igényt tart a szakmai tapasztalataimra, amelynek átadására nyitott vagyok.

Milyen nehézséget jelent egy ilyen hajót irányítani?

– Mondok egy hasonlatot. Megtanulhatunk autót vezetni, ám minden megváltozik, ha ugyanabban a környezetben nem hatvannal, hanem kétszázötvennel kell haladnunk. Ugyanolyan precízen és biztonságosan tudni kell, mi a biztonságos féktáv, milyen a kanyar íve, mire képes az autó és mire nem, mikor csúszik és mikor borul, mikor kell sebességet váltani. Ezek mind olyan szakmai tudnivalók, amelyeket egy profi autóversenyző ismer, az utca embere azonban nem, pedig látszólag négy keréken gurul mind a kettő. Ugyanez a helyzet a hajókkal, mindegyik a vízen úszik, mindet a hullámok mozgatják, a szél hajtja, csak éppen van, amelyik nem hatcsomós átlagsebességgel halad, hanem tizenöt vagy húsz csomó fölött. Ehhez fel kell nőni. Nem szeretnék egy lelkes ábrándozót a hajón látni, aki majd nagy energiákkal belekormányozza magát egy általa megoldhatatlan helyzetbe. Egy ilyen telivér vitorláshoz olyan kell, aki ért hozzá.

Maradt benned hiányérzet könyved, a „Magad, uram” kiadása után?

– Igen, mert terjedelmi okok miatt nekem fontos fejezetek maradtak ki.

Melyek voltak ezek?

– Az életemből és az utolsó út hajónaplójából néhány részlet. Ezek annak ellenére hiányoznak, hogy aki elolvassa, annak a könyv teljesnek tűnhet.

A világhoz való viszonyodat számomra visszaadták a sorok. Szerintem az teljes.

– Nem egészen. Volt egy szakasz, amely a kényesebb lelkű hölgyeket és urakat megzavarta. Azt kihagyták.

Beszélhetünk erről?

– Nehéz így elmondanom. Több egyéb mellett a migrációról szólt, arról, miként értelmezem azt, ha valakik elhagynak egy területet és elmennek egy másikra, ahol megpróbálják az akaratukat a helyi, többségi akarattal szemben érvényesíteni. Fel akarom-e adni a kultúrámat, a gyerekeim és az unokáim jövőjét, hagyom-e, hogy idővel egy másik, sok szempontból kaotikus világban éljenek? A felelősségem éppen az, hogy olyan viszonyokat hagyjak rájuk, amit helyesnek és biztonságosnak tartok. Mert van, amit meg tudunk tenni, és van, amit nem. Nyilván nem tudom továbbadni a jövőnek azt a minőségű óceánt, amit még fiatalon megtapasztaltam, de ami a világunkból megőrizhető, azt kötelességünk megvédeni.

Mi a fontos most számodra a mindennapi életben?

– Továbbra is rendezek és támogatok balatoni versenyeket, de a vállalkozás az első számú cél, amit újraépítettünk. Dolgozunk, mert rengeteg a megkeresés. Már most három évre előre van feladat.

Ismét kikötőket építesz?

– Mondjuk inkább úgy, vízi létesítményeket. Régen itt álltak nálam sorban, munkát kellett vadászni, most van munka, csak nehéz embert találni. De megbirkózunk ezzel is. Ahogyan a Spirit of Hungary projektben együtt dolgozott a család, a lányaim és a feleségem, úgy most a vállalkozásban is együtt tesszük a dolgunkat, ami nekem nagy megtiszteltetés. Lili tervezőként, rajzolóként, ő a kapcsolat az agyam és a termelés között, Anna a gazdasági vonalat viszi, és remekül működik minden. Közben sokan megkeresnek, hogy menjek és beszéljek.

Ezt még élvezed?

– Igen, bár fárasztó ugyanazt elmondani még akkor is, ha mindig másként mesélem. Aki érdeklődik és meghallgat, annak közömbös, hogy én azt sokadszorra mondom. Ez majdnem olyan, mint a színészet. S ezzel betelt a napló, nincs tovább, mert nincs több idő még akkor sem, ha van egy csomó minden, amit még jó lenne 65 évesen megcsinálni.

Például?

– Néha mondják még teljesen reményt veszített családtagjaim, hogy jó volna nyaralni, aztán nem lesz belőle semmi, mert nem jut rá idő.

Még egy kérdés utolsónak: tudom, hogy ott a vízen, a magányban sokat gondolkodtál, a verseny egyfajta lelki utazás is volt. Találkoztál a vízen Istennel?

– Tisztázzuk, miről beszélünk. Arról az Istenről, aki a világot teremtette, vagy arról, akit mi alkottunk magunknak? Próbálok érthetően fogalmazni, ezért azt mondom, nem hiszek Istenben, de úgy élek, mintha hinnék. Nem hiszek Istenben, de elismerem a vallásnak azt a szerepét, hogyha jól tenné a dolgát, akkor megtanítaná az embert rendesen élni. Kialakítana egy olyan rendet, amelyben képesek lennénk békében, barátságban, szeretetben egymás mellett létezni. De ezt a szerepét nem tölti be az az Isten, akit magunknak találtunk ki. A teremtő Isten létezését pedig nem tudjuk igazolni, igaz, tagadni sem.