Választani kell a jó, a rossz és a csúf dió között

Talán még vannak, akik nosztalgikus félmosollyal emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor a diónak egyetlen ellensége volt, az éhes, süteményre vágyó ember és a házilag gyártott, minél hosszabbra összetákolt dióverő eszköz. Még a horgászbotot is dióverő eszköznek titulálták, ha túl hosszú vagy túl vastag volt. Úgy kellett verni az ágakat, hogy a gallyak, a jövő zálogai ne sérüljenek, és hogy mindeközben ne lépjünk az őszi, magas és nedves fűben egyetlen termésre sem. Most új ellenségek érkeztek, és már nem zöldessárga lesz a kezünk a diószedés során, hanem koromfekete.

Hogy egyik-másik dió külső, zöld héja pettyekben vagy kisebb-nagyobb foltokban elszíneződik, esetleg elfeketedik, az régen sem volt ismeretlen. Csak a dió esetében vagy ötven kórokozó és betegség okozhatja ezt a fajta elváltozást. Ezen bajok közül, túl az esztétikai hibán, kevés okoz valódi károkat. A termésburok barnulása, feketedése, korhadása, esetleges rothadása még nem is lenne olyan nagy baj, de a termés elhalása már valódi gazdasági károkat okoz.

Az elmúlt években elindult egy folyamat, amelynek során egyre több dió külső burka lesz fekete úgy, hogy a csonthéj védelmében is fekete és értéktelen lesz a termés. Ezért már nem a gombák és a baktériumok a felelősek, hanem egy rovar. Most már tudjuk, hogy az évekkel ezelőtt hozzánk költöző, cseppet sem hálás vendég, a dióburok-fúrólégy teszi tönkre a csodálatos fákat és az azokon csüngő ízletes terméseket.

A hártyásszárnyú ellenség nem teljesen ismeretlen Európában, ugyanis már a nyolcvanas években is találtak egyedeket Svájcban. Később megindult egy viszonylag lassú, de megállíthatatlan terjeszkedés. Az expanzió 1997-ben érte el Szlovéniát, egy évvel később Olaszországot és 2003-ban Horvátországot. Újabb hat esztendőnek kellett eltelnie, míg végül meg­jelenhetett Ausztriában, majd 2011-ben Magyarországon is. Ahogy annyi importtermék, így ez a rovar is Mexikóból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezett hozzánk. Az európai éghajlat, a tápanyagot szolgáltató növények széles skálája miatt ideá­lis élőhelynek számít hazánk is ennek a 8-10 milliméteres szárny­fesztávolsággal megáldott, barna alapszínű, sárga fejű kártevőnek.

Az ellene való védekezés még meglehetősen gyermekcipőben jár. Két fő csapásvonal azonban már van. Az egyik, hogy a lehullott, fertőzött terméseket semmisítsük meg, hogy elpusztítsuk velük együtt a héj alatt tekergő légylárvákat is. A másik természetesen a permetezés. Ennél a németeknél már bevált módszernél két szabályt kell betartani. Az egyik, hogy olyan fehérjetartalmú anyagot kell keverni a legyek elleni rovarölő szerbe, amelyet azok jókedvűen elfogyasztanak, másrészt arra, hogy ne bontsuk apró cseppekre a permetet, hanem ellenkezőleg, igyekezzünk minél nagyobb foltokat kialakítani a lomb­felületen.

Van egy másik, viszonylag új keletű gond is, ez pedig a dió csúcsáról induló és lassan az egész burkot beborító feketefoltosság. Magyar kutatók is dolgoznak a problémán, amelyet leginkább a Botryosphaeria dothidae és a Diapor­the eres idéz elő. Ez még veszélyesebb fertőzés, ugyanis még az sem bizonyított, hogy mikor és hogyan lehetne hatékonyan védekezni ellenük.