Fehérbor után vörösbort csínján

– 2000-ben felvételiztem Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemre, élelmiszeripari mérnökként, erjedésipari szakirányon diplomáztam. Mindig tetszett nekem a szőlészet, a borászat. Kisgyerekként is sokat voltam kint a szőlőben, bár soha nem volt kötelező kimennem. Hordtam apu után a permetvizet, néha nyakon öntöttem, néha beletaláltam a kicsike nyílásba. Sétálgattam a „robikapa” mellett, aztán, amikor már nagyobb lettem, én mentem vele. Tizenévesen tudtam, mi az a borvonó, mi az az akona – emlékezett. – A borvonó egy nyeles szerszám, amivel a hordó aljából a benne maradt bort ki lehet húzni. Az akona a hordó nyílása – mondta.

A Varga és Fia Pincészetről kérdezve Varga Máté elmondta, jelenleg 23 hektár szőlőterületük van. A termés egy részét szőlőként értékesítik tovább nagyobb cégek felé, a többit feldolgozzák: 600–800 hektoliter bort készítenek évente.

– Komoly szakmai igény lenne arra – a Hegyközségek Nemzeti Tanácsában is képviselem a borvidéket, ott is rengetegszer beszéltünk erről –, hogy emelni kellene a fiatalok borfogyasztási kultúráját. Alapvető probléma hazánkban sajnos, hogy mire a jogszabályok megengedik azt, hogy borkultúrát, italkultúrát neveljünk a gyerekekbe, addigra már mindenki átesik a „tűzkeresztségen”, nem is egyszer. Amikor már valaki öt éve nyomja a rumos kólát vagy a vadászt, akkor már igencsak nehéz megtanítani neki, hogy talpaspohárból illik inni a bort – magyarázta az elnök. – Megmondom őszintén, én valamilyen szinten – tudom, minden szentnek maga felé hajlik a keze – az italkultúrát és az étkezési kultúrát beletenném a tanrendbe. Ez persze nem azt jelenti, hogy be kell rúgni a tanórán, de azt igen, hogy jó lenne, ha mindenki megtanulná, melyik evőeszköz mire való, melyik italt milyen pohárból illik és érdemes meginni – fejtegette.

Varga Máté röviden össze is foglalta kérésünkre, hogy a talpaspohár azért jó, mert azt használva borkóstolás során nem taperolja, nem keni össze a borivó a kelyhet, s bizony a koccintások csengése okán sem utolsó. A fehérborok poharai jellemzően kisebb űrméretűek, mint a vörösboroké. A lényeg az, hogy a kehely a szája felé egyre szűkebb legyen. Egy borospohár általában akkor van ideálisan kitöltve, ha a pohár legszélesebb pontjáig tart a folyadékszint, ez jellemzőn körülbelül egy decilitert jelent.

– Ha megpörgetjük, ott érintkezik legnagyobb mértékben a levegővel, az illatanyagok szépen ki tudnak jönni belőle, és mivel a pohár a szájánál szűkebb, benntartja az illatanyagokat, nem engedi elrepülni – mondta.

A pezsgőspoharakról szólva kifejezte, hogy a vékonyabb, tölcsérformájú poharaknál nagyon jól megfigyelhető a buborékolás. Nem mindegy a buborék mérete, eloszlása, gyöngyözése. A kicsit szélesebb kelyhek inkább a palackos erjesztésű, nagyobb testű pezsgők esetében jók, ezeknél már nem is csak a buborékeloszlás finomsága, mértéke tényező, hanem az is, hogy ez a fajta pohár jobban kihozza az ital zamatait. Persze nem túl szigorú e kérdésekben Varga Máté, de azt azért nem szívesen nézi végig, ha valaki kóstolás előtt egy kiskanállal módszeresen kikeveri a pezsgőből a buborékot.

S íme egy valós történet a boretikett fontosságának betartásáról: – Nálunk – borászcsaládban – az normális, hogyha valamiért fehérbor után vöröset töltök ugyanabba a pohárba, már jön is a hétéves kisfiam, és mondja, hogy „Apa, hibáztál!”