Minden hiábavalóság!

Hiábavalóságok hiábavalósága, mondja a Prédikátor, minden hiábavalóság. Régi szöveg, régi hang. Mégis, mintha ma született volna. Rohanunk. Időre kelünk, időre dolgozunk, időre pihenünk, és néha – talán ritkábban, mint kellene – időre szeretünk is. De közben ott motoszkál valami a háttérben: egy halvány érzés, hogy az egész mintha mégsem állna össze. Minél gyorsabban élünk, annál nehezebb megmondani, miért is élünk így. A sietség elnyomja a kérdést: „Mi ez az egész?” A cselekvés – a tervezés, az elintézés, a végrehajtás – gyakran csak díszlet. A látszat, hogy van értelme. Hogy nem hiábavaló. Pedig gyakran nem az idő hiányzik, hanem az irány. Nem az eseményekből van túl sok, hanem a csöndből túl kevés. Az élet szinte automatikusan történik velünk, miközben mi magunk ritkán vagyunk benne úgy igazán. És aztán egy reggel, egy buszon, egy szünetben vagy egy halálesetnél megállunk. És ránk zuhan a kérdés: ha ennyire siettem, hová is tartottam? És minek? Nem biztos, hogy van egyértelmű válasz. Talán nincs is. De néha a lelassulás nem csak pihenés, hanem ellenállás. Egy finom, csendes lázadás a hiábavalóság ellen.