Álomból valóság

2023.06.10. 11:30

Jótékonysági célra ajánlotta fel könyve bevételét Őrsi Ferenc formatervező, búvár (videó, galéria)

Amikor Őrsi Ferenc, a legendássá vált Ikarus 300-as buszcsalád későbbi formatervezője gyermekkorában az első skicceket rajzolta az általa megálmodott „fantáziaautókról”, biztosan nem gondolta azt, hogy egyszer majd szaudi hercegekkel beszélgethet az általa tervezett buszokról. Arra pedig végképp nem gondolt, hogy Vörös-tengeri cápákról készít majd csodálatos felvételeket néhány méteres távolságból, 40 méteres mélységben.

Házi Péter

Fotó: Fehér Gábor / FMH

- Három-négy éves koromban már százával pusztítottam a ceruzákat. Persze, akkor még nem buszokat, hanem mindenféle ragadozó madarat, vagy éppen repülőt rajzoltam. A nagymamáméknak volt egy háborúból megmaradt, 1930-as kiadású Tolnai Világlexikon sorozata, az maga volt számomra a csoda – elevenítette fel a kezdeteteket Őrsi Ferenc, aki már gyermekként is úgy érezte, hogy amit lerajzolt, az tulajdonképpen egy kicsikét a sajátjává is vált.

Kisgyermekként erdész szeretett volna lenni, falta Kittenberger Kálmán könyveit, de miután a szülők kerek-perec kijelentették, hogy néhány hektárnyi magyarországi akácerdőre nem lehet egzisztenciát alapítani, így egyenes út vezetett a székesfehérvári gépipari technikumba, onnan pedig a világ akkori talán legnagyobb buszgyárába, az Ikarusba. Itt aztán szó szerint végigjárta a szamárlétrát. A gyártmánytervezési főosztályon kezdte műszaki rajzolóként, hosszú évek után érte el a vezető formatervezői pozíciót, miután a vezetők észrevették kiemelkedő tehetségét. Közben a győri főiskolán a járműgyártási diplomát is megszerezte.

- Ebben az időben még szó se volt hatalmas tudású, mindent megrajzoló, kiszámító szuperszámítógépekről, ezért a fiatal kollégáknak időről időre át kellett rajzolniuk a buszok szerkezetei terveit, mert a tekercsek a sok fénymásolástól egy idő után tönkrementek. Tulajdonképpen ez volt a fiatal formatervező hatalmas szerencséje: a sok másolástól észrevétlenül beleivódott az agyába a buszok vázszerkezete az utolsó csavarig. 1979-ben kaptam a nagy lehetőséget: tervezzem meg életem első midibuszát, az Ikarus 543-ast. Én persze nagy lendülettel mindenféle hajlított üvegekkel és áramvonalas formákkal próbálkoztam, de azonnal lehűtöttek, hogy ne álmodozzak, ez a busz az arab világba készül, olcsónak kell lennie – idézte fel nevetve történetünk hőse, aki aztán a legnagyobb megdöbbenésére formatervezési nívódíjat kapott a buszért. Az igazi „nagy dobás” aztán 1982-83-ban jött el számára, amikor ő kapta meg a lehetőséget, hogy tervezze meg a cég legújabb, 300-as buszcsaládját.
- A tervezést Finta László kezdte el, akit én már gyermekként is a mesteremként tiszteltem, s habár nem tudott róla, de az ő példája indított el ezen a pályán. Laci egy másik feladatot kapott, és rám bízták a tervezés folytatását, ami elég ijesztő volt számomra: Abban az időben az Ikarus évi 13 ezer darab buszt készített, s ezzel a Föld legnagyobb buszgyára volt a 10 méter fölötti kategóriában. Benne volt a pakliban, hogy ha megbukik a busz, akkor én is megyek a levesbe. Nos, éppen az ellenkezője történt: a frankfurti kiállításon hatalmas sikert aratottunk. Az összes nagy nyugati buszgyár képviselője ott toporgott, hogy megnézze, milyen jól sikerült ez a busz, amelynek egyébként egy speciális, tárgyalóbusz verzióját vitte a kiállításra az Ikarus.

Számos más formaterv is kikerült aztán „hősünk” kezei közül, ám 1989-ben egy munkahelyi személyes csalódás miatt végül úgy döntött, habár nagyon szereti az Ikarust, de nem onnan megy majd nyugdíjba.  Kint volt Egyiptomban, a General Motors Egypt-nél, ahol egy Ikarus által tervezett mikrobusz gyártásában kellett segítenie, amikor hat hónap után hazarendelték: - Soha nem derül már ki, mi volt a valódi oka annak, hogy jóval a megbízatás lejárta előtt hazahívtak, de ez óriási pofon volt a számomra.


Mivel nagyon sok szakmabeli emlékezett rá még a frankfurti kiállításról, nem véletlen, hogy például a Mercedes buszgyár műszaki igazgatója is csalogatta őt Németországba. Ám végül mégsem ez lett az egykori ságváris diák útja: 1991-ben megkereste őt egy német fejvadász cég. A találkozó nagyon jól sikerült, de csak annyit közöltek, hogy nem mondhatják meg az országot, ahol dolgoznia kellene. Ő annyit kért, ne Közép-Afrika, és ne egy nagyon elmaradott ország legyen, mert azt nem érezné előrelépésnek. Két hónapig semmi nem történt, aztán egyszer csak jött egy telefon, hogy repülőjegye van Egyiptomba, kérjen vízumot, mert néhány nap múlva indulnia kell.
- Először azt hittem, szívatnak: amikor kimentem a reptérre, mindenhol a kandikamerákat kerestem. De nem, ez maga a valóság volt: A Ghabbour-Scania, egy egyiptomi kopt-keresztény család magán autóbuszgyára vett alkalmazásba, akik egyébként az Ikarus 543-ast is összeszerelték. Úgy éreztem, egy hatalmas kört zárt be, „drótozott össze” a sors keze. Hiszen éppen Egyiptom, ahonnan nem is olyan régen el kellett jönnöm! – idézte fel érthető módon kissé elérzékenyülve a Fejér Megyei Hírlap Év Emberének díját idén elnyert formatervező az életének váratlan, de három évtized távlatából már sorsdöntőnek nevezhető fordulatát.

Merthogy Egyiptom Őrsi Ferenc számára nem csak a formatervezés lehetőségét teremtette meg, hanem egy olyan életét is, amelyben az egykor erdésznek készülő gyermek felnőtt korára mégiscsak visszatalálhatott a természethez. De erről majd később, ugorjunk vissza a feladathoz:

- A „vizsgamunkám” egy különleges, luxus tárgyalóautóbusz belső terének megtervezése volt, amit a szaudi hadügyminiszternek – aki a szaudi királyi család főhercege volt – kellett leszállítani. Tudni érdemes, hogy az illetőnek magán Boeing 747 JumboJetje, s egy hatvan méteres yachtja is volt. Annyit mondtak, mindenképpen le kell nyűgözni a hadügyminisztert, de egy dolgot, tömör aranyat nem használhatok – mondja Ferenc, aki az iszlám belsőépítészet alapján alakította ki végül a hatalmas sikert arató enteriőrt.

 

És elérkeztünk Őrsi Ferenc igazi szenvedélyéhez, a búvárkodáshoz, pontosabban a víz alatti videózáshoz, fotózáshoz. A nyolcvanas években igen sokat járt tárgyalni Egyiptomba az Ikarus buszok kapcsán, s egy ilyen alkalommal elvitték őt a Vörös-tengerhez. A Cousteau-filmek alapján nagy izgalommal várta az első merülést, ami hatalmas élmény volt számára: - Reggel kilenckor merültem először, aztán este fél nyolckor rám szóltak, hogy most már vagy kijövök a vízből, vagy otthagynak. Abszolút rabul ejtett a dolog. Van abban valami izgalom, hogy az ember palack nélkül lemerül 15 méter mélyre, a derekán 4 kiló ólommal, eltölt ott egy-másfél percet fotózással, de a kiszemelt hal, rája vagy cápa éppen a legvégén állna be úgy, hogy jól lehessen fotózni. Na, ilyenkor, amikor már nincs elég levegő, az a 15 méter felfelé nagyon sok tud lenni!
 


Egyszer egy európai kinézetű, de arab nevű ember megdicsérte a fotóit, hogy egyik-másik egész jó. Csak azt nem értette, a magyar férfi miért nem lő több képet. Ekkor derült ki, hogy Ferenc szabad tüdővel merül. Musztafa aztán ezek után vezette be őt az oxigén sűrített levegővel töltött palackos búvárkodás rejtelmeibe. A harmadik alkalom után már negyven méter mélyre merültek, ekkor láthatta élete első cápáját, s – mondhatnánk viccesen – azóta is nehéz onnan „felrángatni” a felszínre. Annak idején még jóval kevesebben búvárkodtak a Vörös-tengerben, így mindenféle halból jóval többet lehetett látni.
Nem fél a cápáktól? – vetem közbe a kérdést, amit nyilvánvalóan mindenki feltesz neki, de ő türelmesen válaszol: - Túl vagyok már 2100 merülésen, ebből olyan 900 esetében biztosan találkoztam cápákkal, olykor egész nagyokkal és egészen közelről is, és mégis megvan mind a kezem, mind a lábam. Kettő is! Tény, hogy tisztelni kell őket: vannak időszakok, körülmények, amikor nagy óvatosság szükséges. Ennek ellenére is láttam olyat, például tavaly az Indiai-óceánon, hogy egy 5 méteres tigriscápa nekiesett egy búvárnak, de végül szerencsére nem tudta leharapni a kezét, s mindezt még videóra is vettem. Velem is többször előfordult, hogy orrba kellett vágnom a kamerával egy-egy túlzottan bizalmaskodó egyedet. Az orruk rendkívül érzékeny, így szerencsére ettől visszarettentek.

Mint megtudjuk, a szürke cápáknál például látható, amikor ingerültté válnak: elkezdenek leszegett mellső uszonyokkal, meggörbített háttal, idegesen úszni. Ilyenkor úgy fel tudnak gyorsulni, mint a villám. Beszélgetőtársunk tapasztalata szerint búvárokat általában csak provokáció miatt ér támadás, ennek számít a kézben, vagy boton tartott hús. Az sem mindegy, hogy az ember hol tartózkodik a vízben: ha lent, akkor nem tekinti őt zsákmánynak a cápa, ám ha a vízfelszín közelében, akkor már könnyen elkapható zsákmányként érzékeli őt a cápa. Hiszen mi van a víz felszínén? Dög, sebesült állat, tehát mindenképpen ehető valami…

Ferenc, miután végül egy másik buszos cégtől, az MCV-Mercedestől nyugdíjba ment, még több ideje maradt az óceánok felfedezésére, s az elmúlt évek során elképesztő mennyiségű felvételt készített gyönyörű rájákról, mantákról, cápákról. Régóta érlelte már magában, hogy az unalmasnak egyáltalán nem mondható életét írott formába önti. Cápák és ceruzák címmel ezekben a napokban jelent meg gyönyörű kiadású könyve, amelyet június 10-én szombaton, 15 órakor Székesfehérváron, a Vörösmarty Könyvtár épülete előtt, a Bartók Béla téren dedikál, illetve június 12-én, hétfőn, 17 órakor mutat be a Vörösmarty Tagkönyvtár Tolnai utca 30. épületében. A könyv 2023-as bevételének teljes összegét a „Kékgolyó a Daganatos Betegekért” Alapítvány számára ajánlotta fel. És hogy lesz-e folytatása a könyvnek? Reméljük, ez nem a cápákon múlik!

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában