Egy bányász, aki idősebb mint a saját települése, Kincsesbánya

A bányászat veszélyes és előtte sokat kell tanulni, mégis Kincsesbányát választotta örök munkahelyül és otthonul. Hogyan és miért történt így? 

Technikusként végeztem Tatabányán, még 1971-ben, vagyis éppen akkor, amikor itt, Kincsesen fejlődésnek indult a bauxitbányászat. Akkor már mindkét sógorom itt dolgozott, így hát ide jöttem én is, és munkásszálláson laktam. Aztán 1975ben, az újonnan épített házak egyik lakásába beköltöztem, és azóta vagyok kincsesbányai lakos. Akkoriban minden máshogy volt, hiszen nem volt annyi dolgozó, ahány szolgálati lakás. 

Milyen volt akkoriban itt az élet, és milyen a bánya? 

Tulajdonképpen 1971-ben kezdődött minden és egészen a kilencvenes évek elejéig maximálisan magas szinten zajlott a munka és annak fejlesztése. Mindig új technológiák érkeztek és jól ment minden, míg aztán központosították az akkori bauxitbányákat, tulajdonképpen a tapolcai és a kincsesi bányát összevonták és így 1990-ben lett az egész cég neve Bakonyi bauxitbányák. Én mindent végig éltem. A végén kezdtem a technikusi végzettségemmel lehettem bánya technikus, aztán aknász, majd szakvezető aknász. Később bekerültem a tömegmozgalomba, majd a szakszervezet élére és a 90-es évektől kemény éveket húztunk le abban az időszakban, annak érdekében, hogy fel tudjon maradni a bauxitbányászat. Aztán eljött az 1999. és akkor zárták be a bányát. 

Szakszervezetisként talán még a szokásosnál is nehezebb volt a bezárás. Mi lett a munkatársakkal? 

Én az utolsó percig a bányánál dolgoztam. Abban az időszakban, amikor bezárt a bánya, az állomány 70 százaléka nyugdíjba tudott már menni. Eleve úgy lett kialakítva, rotálva a létszám, hogy mindig a nyugdíjhoz közel állókat tartottuk meg és a fiatalabbaktól váltunk meg. A két bauxitbánya között folyamatos volt a kapcsolat, és amikor Kincsesnek már leáldozott, Bakonyoszlopon volt még működött az üzem, így akik nem találtak állást más munkahelyeken, valahol a környéken, azokat busz szállította Bakonyoszlopra. Összességében elmondható, hogy a dolgozók 99 százalékának megoldódott a jövője. A kollégák vagy elhelyezkedtek másutt, vagy elmentek nyugdíjba. 

Mi volt a legkritikusabb időszak a bezárás pillanatán túl? 

Sosem feledem azt a pillanatot, amikor 1994-ben fél évre bezárt a bánya. Januártól kezdődően hat hónapon át állt az üzem, és a munkásoknak a cég állásidőt fizetett. Ez azt jelenti, hogy mindenki a saját bérének a 75 százalékát megkapta, de dolgozni nem ment. Aztán telt–múlt az idő és láttam, tapasztaltam mi történik, ezért megkerestem az akkori vezérigazgatót, akihez rendszeres bejárásom volt. Novemberben látogattam meg és megkérdeztem, hogy mikor indul újra a bánya? Egyértelmű válasz még nem volt a kérdésre, de úgy tűnt, hogy legkorábban 1995-ben indul újra a kitermelés, ha minden jól megy. Akkor én mondtam neki, hogy ha nem indulunk el még idén, akkor az új évben már nem is fogunk, mert a dolgozók jelentős része már szerzett magának új munkahelyet. Speciális szakemberek nélkül, a rakodógép kezelők, vájárok, vagyis különleges szakmával rendelkezők nélkül vagy akár segédmunkásokkal nem lehet elindítani egy bányatermelését. É szerencsére a vezérigazgató hallgatott rám, de úgy hogy teljes titokban kellett tartani. Senki, még az üzemvezető sem tudta, hogy hamarosan újra indulunk, csak a vezér és én. Aztán megtörtént a bejelentés és el is indult a kitermelés és tartott egészen az előző évezred utolsó évéig.