Ki magával dacol…

Túl azon, hogy megrendítően szép vers, amelyet a költő példaképének szánt, ebben a könnyekkel, bánattal telt benső világomban néhány napja nem hagy nyugodni, tolakodóan visszatérő gondolat: mintha Lajos magáról írta volna. Ilyenkor, amikor nem tudunk, nem lehet szabadulni a fájdalmas gyászhír keserűségétől, eszünkbe juthat a tagadhatatlanul és cáfolhatatlanul valóságos és közhelyszerű, önvigasztalásnak is jó faktum: bizony, az élet megy tovább. És az is, hogy az idő majd mindent megold és felold. Biztosan, hiszen – talán – enyhül, elmúlik a fájdalom. Igen, az idő egyszerre könyörtelen és kíméletes. De valami mégis megmarad, valami talán mégis ellenállóbb lelkünkben a friss sebeknél, s ez a Hiány. Jó néhány nappal Lajos halálhíre után, amikor világosodik, hogy nincs mit tenni, egy útszakasznak vége, akkor, akár arckép a hívóban, élessé előtűnik a hiány fajdalma. Saitos Lajos hiányzik, és hiányozni fog, elporladt tégla lelkünk épületéből. Néhány nap múlva le kellett volna ülnie virtuális „íróasztalához”, hogy őszinte beszélgetésre bírja vendégeit, költőtársait. Lényegre törő, őszinte kérdésekkel. Amelyekre csakis őszinte válasz adható… S amikor idáig eljut gondolataival az ember, és felidézi magában költőtársa arcát, hangját, tekintetét, s keresgéli, vajon miket kérdezne most Lajos, akkor kiesik kezéből a toll, vagy elhomályosul a klaviatúra… Ja, ez a hiány fájdalma…