Az idő kereke

Azon gondolkodom, talán az elmúlás közeledtével onnan remélek erőt meríteni a rám váró megpróbáltatások elviseléséhez. Talán az idők során páncéllá kövesedett gondokat szeretném lepattintgatni magamról a gondtalanság újra átélésével? Talán azt a lelki tisztaságot keresem magamban, amely akkor olyan boldoggá tette minden napomat? Kimondhatatlan jó érzéssel tölt el, ha képzeletemben újból átélem a harmatban ragyogó kristálytiszta reggeleket, amikor anyukámmal mentünk ki a szőlőbe. Talán négy-öt éves lehettem, még nem jártam iskolába, az óvodát sem ismertem még belülről. Szabad voltam, mint a madár.
Utunk elején szelíd dombokon, búzavirággal, lila konkollyal, hivalkodó pirospipacsokkal, bársonykék szarkalábakkal övezett nyárillatú gabonatáblák között gyalogoltunk. A felkelő nap sugaraiban minden szín tisztán ragyogott. Csodálattal néztem a reggeli szellőben lágyan hullámzó kalásztengert. Valósággal beleszédültem a látványába. A kocsiútról letértünk egy hatalmas „kukoricakatonákkal” övezett gyalogösvényre. Leveleik úgy suhogtak, mint a vitézek kardjai a csatában. Kicsit mindig féltem tőlük, mert nagyon sokan voltak. Gyorsan szedtem a lábam, szinte menekültem kifelé a rengetegből. Szorongató érzés volt kicsinek lenni közöttük. Az utolsó pár lépést már futva tettem meg a meleg sugaraival simogató, ragyogó fényt adó nap alá. Végre kint voltam! Leültünk a fűbe, megpihentünk. Innen már látszott az erdő. Azon is át kellett kelnünk. Izgalmakkal teli volt nekem ez is, mert ugyan jobban átláttam, mint a kukoricást, de itt mindig rablókat sejtettem. Végre a patak menti réthez értünk, amely tele volt szebbnél szebb virágokkal. A félelmeimet egy pillanat alatt elűzte az a varázslatos illatfelhő, amely egész nyáron a kaszáló fölött lebegett. Üde volt, friss és megnevezhetetlen. Az útkanyarban állt egy nagy, öreg fűzfa, amelynek a tövében a kristálytiszta, hűs vizű forrás hívogatóan csacsogott. A demizsonból kiöntöttük a langyossá vált ivóvizünket, és megtöltöttük forrásvízzel. Innen kis erecske indult a patak felé, és azt táplálta vizével. Ennek mentén vezetett tovább a gyalogút. Már a célegyenesben voltunk. Átmentünk a kis patak pallóján, tovább a homokos kocsiúton, fel a domb tetejére. Eleinte gyalogbodzával volt szegélyezve, azután már mindkét oldalon katonásan sorakozó szőlőtőkék hada vigyázta a tájat. Közöttük ittott gyümölcsfák dús koronája magasodott a tiszta kék ég felé. Majdnem minden parcella elejére árnyékot adó fákat, ribizli- és egresbokrokat ültettek a gazdák. De volt ott sokféle kerti virág, a sorok között sárgarépa, hagyma, eper, minden, ami szem szájnak ingere. Látszott, hogy ezek a földek gondos szeretettel vannak művelve. Végre megérkeztünk saját parcellánkra. Az öreg diófa alatt telepedtünk le. Én már nagyon éhes voltam, anyu azonnal nekem adott enni. Szedett friss hagymát, azzal készítette a „katonákat”. Tele hassal ellustultam, ilyenkor a forró homokon napozó gyíkokat lestem. Őket látva arra gondoltam, a királyok drágakövei ragyoghattak olyan szépen, mint ahogy ezek a fürge kis állatok ragyognak most. Az én dolgom csak az volt, hogy anyut békén hagyjam. Nem volt nehéz, mert akkor még nekem minden, ami körülvett, játék volt. A felesleges karókból meg zsákokból „gunyeszt” építettem magamnak, fákra másztam, ha rajzolni szottyant kedvem, a tenyeremmel elsimogattam a keményebb föld tetejét, törtem egy száraz venyigedarabot, és már rajzoltam is mindent, ami eszembe jutott. Ha ezt eluntam, akkor bogarakat üldöztem, a felhőket figyeltem, lestem az égen áthúzó madarakat, hallgattam az éneküket, és az anyukámét is. Ha egy-egy dal megtetszett, kértem, hogy tanítsa meg nekem. Az Ő hangja nagyon szép volt, és a hallása is tökéletes. Mesélte, hogy amikor iskolába járt, a tanító úr kihívta a katedrára énekelni, és kísérte hegedűn. Én sajnos nem örököltem a tehetségét. Később, iskoláskoromban nagyon irigyeltem az énekkarosokat. Sokat és kitartóan énekeltem a családtagjaim nagy bánatára, míg végre másodikban megkaptam az első ötöst a Méz, méz, méz című dalból. Innen már egyenes út vezetett az énekkarba, persze csak a második szólamba.
Kicsit elkanyarodtam a lényegtől. Azért nem csak haszontalan dolgokat tettem ám, mert a vízért menés az én feladatom volt. Naponta egyszer, esetleg kétszer tettem meg az utat a szőlőnktől a forrásig meg vissza. Mindig akkor indultunk haza, amikor már a nap is nyugodni készült. Feltámadt az esti szellő, kellemes volt a gyaloglás. A patakparti réten szedtem egy csokrot, hogy hazavigyem azt a szépséget és illatot, amit csak itt lehetett látni és érezni. Anyu hátán a nagy batyu, amelyben az állatoknak szedett gaz volt, az én hátamon a kis batyu az ételmaradékokkal. Soha nem felejtem el a mezítlábas hazafelé utakat. A langyos homok, por kellemesen simogatta a talpamat, a szellő az arcomat, a rét, a gabonatáblák, a szántóföldek illata, a nyugovóra készülő madarak csivitelése, az élet ezer jele, megnyilvánulása maga volt a csoda. Akkor még ez nem tudatosodott bennem, de minden porcikámmal felfogtam. Talán azért volt ez felejthetetlen, mert akkor még az emberek nem igyekeztek bebiztosítani magukat a természet ellen, amely az éltető elemünk, inkább próbáltak megfelelni a kihívásainak, hiszen tudták, táplálja, életre neveli őket, ezért erősek lettek. Nagyon régen elkerültem a szülőfalumból.
Pár éve elfogott a vágy, hogy legalább még egyszer megtegyem az utat, amelyet annyiszor végigjártam. Felkerekedtem, és egy még ma is szülőfalunkban élő barátnőmmel nekivágtunk a határnak. Rekkenő meleg nyári délelőtt volt, hét ágra sütött a nap. Sejtettem, hogy nem lesz minden a régi. A szelíd dombok ugyanazok voltak, de már nem sokszínű parcellák színesítették. Egyhangú, jellegtelen ültetvény nyúlt egészen a látóhatár széléig. Elértük az erdőt. Pár méterig járható volt a kocsiút, de aztán benőtte a sok csihatag, a csalán embermagasságúra nyújtózkodott a nap felé az árnyékból. A járhatatlan útról visszamentünk az erdő szélére, egy idő után megszakadt az akácos, és villanypásztorral elkerített magánterületek közé kerültünk. Végeláthatatlan legelők sora tárult elénk, egy-egy magányos fával tarkítva. Az egykor szépen gondozott, ápolt szőlők kivágva, de még a meglevő gyökerekből itt-ott a földön kúszva venyige nyújtózkodott az életéért. Szarvasmarha-legelők, amíg csak a szem ellát. A patak kiszáradt, a forrás elapadt. Ahol régen szőlők élték mindennapjaikat, rendezett sorokban várva ősszel a vidám szüretelőket, manapság megcsonkítva rettegnek a tehenek patáitól, leginkább csak azok bőgése uralja a környéket. Egy kis őzgidát veszünk észre, ahogy a kaszálón keresztülszökken az erdő felé. Ő otthon érzi magát. Már nem érdemes továbbmenni, izzadunk, éhesek és szomjasak vagyunk, elindulunk visszafelé.
Még egyszer megfordulok, szememmel végigpásztázom ezt a zöld sivatagot, amely pár évtizede még virágzó, élettel teli vidék volt. Kicsit összeszorul a szívem. Az idő kereke állandóan forog, minden változik, minden ismétlődik, mint a divat. Talán a jövőben majd egyszer úgy fordul, hogy egy hozzám hasonló kislány újból átélheti azt a csodát itt, ami nekem egykoron megadatott.