Szárnyaló gondolatok a Váli-völgyben

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt ragadott magával a pillanat és ma újra megtörtént. A váli sétaterében bandukolva, fejemet balra fordítva egy csodálatos idilli kép tárult elém: a Kokas-rét a gyermekek kacajától volt hangos, melynek közepén a természet ajándékaként meghúzódó egybefüggő, csillogó jégtakaró.

Kecskés Zoltán

Gyerekzsivajtól lett újra hangos a Kokas-rét! Háttérben a megye legnagyobb temploma, mellette a középkori torony.

Fotó: Szabó Éva

A felhőtlen jelenetet bámulva a Nap cirógató, reményteljes sugarai és a tavasz derűlátó illata felszínre hozta azokat az érzéseket, hogy miért is kezdtem el írni és hogyan lett belőlem az, aki ma vagyok. Akkor még nem volt megfelelési kényszer, karakterszám, nyomasztó lelki vívódás, ami nap mint nap a felnőttek világára jellemző. Szoktam volt mondani: nekem csak egy kis napfény és vízközelség hiányzik a boldogságomból. Leülnék a partjára, s lábamat hűsítő vizébe lógatnám, hiszen ott születnek a tudat alatt titokban a legjobb gondolatok. Így tört felszínre az első írásom is, amit még kockás füzetembe vetettem a patakparton ülve. Még most is hallom, ahogy serceg a ceruzám a négyzetrácsos papíron. Aztán a jelenbe visszatérve azon kapom magam, hogy még mindig meredten nézem a réten történteket, s mosolygok magamon. Itt kezdődött minden a Kokas-rét szomszédságában a kőhídnál. S ki tudja, talán éppen ez is egy olyan meghatározó pillanat lesz, mint anno húszonpár éve...