Némán repkedő, világító szentjánosbogarak várják az érdeklődőket Alcsúton

Giccses ömlengésnek hat, ami a szentjánosbogarak láttán szóra készteti az embert, de nem az. A természet valamennyi különlegessége elbűvölő, ha az éppen nem pusztít, s nem átok, legyen az virág, fa, szikla, csobogó patak. Az alcsúti arborétum, az egykori Habsburg nádori kastélykert szentjánosbogár-rajzása egyre népszerűbb, főleg a városlakóknak, hiszen nekik ritkább élmény az ilyesfajta látvány. 

Minden évben elérkezik a világító szentjánosbogarak rajzása, s amint Halász Ferenc „bogármestertől” tudható, nemcsak Alcsúton zajlik e különös természeti jelenség, de ennek a legnagyobb a híre. A nemzeti parkok ismerője, szakértője, a park mellett lakó Halász Ferenc alig két évtizede kezdte hírelni e látványos eseményt, nem utolsósorban lapunkon, a Fejér Megyei Hírlapon keresztül. Nagynak nevezik a szentjánosbogár alcsúti faját, pedig pár milliméteresek a világító, repkedő hímek, amint keresik a fűben várakozó s kevésbé világító nőstényeket. Rovarok, bogarak, amúgy szinte nem is tudjuk, milyenek, ám ezzel a világító párkereséssel számos emberi jelkép, allegória alanyai, tudhatjuk meg újra és újra a júniusi Szent Iván-éj közeli időkben. Halász Ferenc több családtagja is e „bűvkörbe” került, felesége, Halászné Kolláth Mária építész és négy gyermekük közül a nagyobbik lány, Halász Panna ma már szakvezetést tart a látogatóknak szülei mellett. Halász Csongor fiuk fotózza a nehezen fotózható látványt, hosszabban kell exponálni jó minőségű géppel, hogy a cikázó fények, a pulzáló fényes pontok csíkokká álljanak össze, a megállított pillanatként. Németh Valéria is szerelemből csatlakozott a népszerűsítéshez, a kastélykert történetét is belecsempészve a szentjánosok dicséretébe.

Érdekes, de Alcsúton csak a kastélykerten belül láthatók a rajzó bogarak, kívül sehol sem. A rajzás a klímától is függ, manapság kicsit hamarabb kezdődött néhány nappal, mondta el Kolláth Mária, s tudományosan és a hétköznapi szavak szintjén is mesél róluk. A kisgyerekeknek a legizgalmasabb maga az éjszakai séta, a madarak, rovarok, roppanó ágak, csikorgó kavicsok, a szelíd szélben imbolygó növények, állatok, levelek hangja, illata, suhogása. Máskor ágyba terelik őket szüleik, most pedig sétálhatnak az egyszer csak lezuhanó estben, a sejtelmes körvonalakat alkotó fák, bokrok között, s kigyulladnak a repkedő kicsi fények! Teljesen hangtalanul, némán repülnek a hímek, hogy megtalálják párjukat, egyesüljenek, majd nagyjából két hét múltán elpusztuljanak. Nekik ez a teljes élet, nincs tovább, csak a szerelem (lám, az emberi hasonlat) és az utódlás miatt kelnek ki lárváikból. Nincs szájszervük, nem tudnak táplálkozni. A luciferáz enzim révén bocsátanak ki fényt, napi fél-egy óráig, tíz után kialszanak, s másnap folytatják a keresést.

Fehér kavicsutak kanyarognak a parkban, világítás nincs, a fűben, az avarban, az aljnövényzetben várják a bogarak az estét, s kigyúlnak kis lámpácskáik. Mécsbogárnak is nevezi őket a népnyelv találóan, a katolikusok Keresztelő Szent Jánoshoz kötik a naptár miatt, vagyis Szent Iván-nap körül rajzanak a legtöbben. Alcsútdobozon a park fenntartója a Puskás Sport Hotel – egyszerűen Alcsúti Arborétumként tartják nyilván a hóvirág-ünnepéről is nevezetes botanikai nevezetességet. Még több, mint egy hétig tart a világító párkeresés, s az idén a szokásosnál is látványosabb és nagyobb létszámban repkednek a hímek, ez a jó hír. Esőben, viharban nem, de a meteorológia csöndes, szép estéket jósol.