Mai élmények a múltnak gyökereiből - Az Így tedd rá program anyjával, Balatoni Katalinnal beszélgettünk

A magyar népi játékok fontosságát, illetve a pedagógiá­ban betöltött szerepét már a 19. században is felismerték. Akkoriban Kiss Áron ezek összegyűjtését kapta feladatul a minisztériumtól. Az általa szerkesztett kötet 1891-ben jelent meg és többek között olyan játékokat sorol fel és ír le részletesen, mint a tapsoltató, az ujjasdi, az „arczsimogató” vagy mosdató, a nevettető, a tenyeresdi, a hintázó, a szédítő vagy a „höczögtető”. A szerkesztő előszavában úgy fogalmaz: „Az 1888. évi Országos Tanítógyűlés indítványomra elfogadta, hogy a játékoknak s az esetleg velők járó daloknak a magyar nemzeti nevelés szolgálatában kell állaniok, s ezért a játékokban a magyar jelleg megóvandó.”

A könyvben szerepel többek között a: piriditánc, pimpózás, csapóláda, csuprosdi, babutka, jondó, fövenykirály, csürközés, pajázás, bigejáték, vagy a czificzcza és lapottya esetleg a szfurna, a brúgattyú, de még a motolálás is.

A két századdal korábbi elvek ma is érvényesek, ezért Balatoni Katalin és az Így tedd rá programban dolgozó oktatók mindent elkövetnek a nemes ügy és a siker érdekében. Az Így tedd rá program anyja, ahogy Balatoni Katalin fogalmazott, elmondta: – Már nemcsak Magyarországon, hanem szerte a Kárpát-medencében és világszerte a ­diaszpóra közösségek sokaságához is sikerült eljuttatni a magyar kultúra élményalapú pedagógiai megközelítését. Tapasztalatom szerint ezekre a játékokra, közösségi élményekre még mindig ott él az igény a legtöbb magyar lélekben. Arra irányul a munkám, hogy minél többekben kivirágoztassuk, minél többekhez eljuttassuk az önfeledt játék, tánc, dal világát, hogy aztán azok olyan gyökereket növesszenek, mely egy életen át támasz, kiindulópont, biztos forrás.

A program vezetője meglehetősen korán kezdte. Mint elmondta: – Én abszolút a kodályi koncepciónak megfelelően, kilenc hónappal születésem előtt kerültem kapcsolatba a magyar kultúrával, így nagyon hamar önkifejezésem legfőbb eszköze, lelkem legszebb békéje és éltetője lett a dallam és a mozgás. Én ebből táplálkozhatok és adhatom tovább azt a csodát, amit ajándékként kaptam.

A szakembertől megtudtuk, hogy a népi játékok tárháza egy kimeríthetetlen forrás, és ebből adódóan a legszéleskörűbb pedagógiai eszköztár, amit csak ismerünk. Annyi variánsát őrizték meg elődeink, adták szájról szájra, majd jegyezték le kutatóink azokat, hogy a leggazdagabbak egyike vagyunk a világon játé­kaink tekintetében, ahogy igaz ez táncainkra, dalainkra, zenéinkre és szokásvilágunkra is. Más népek hagyományaiban is megtalálható sok játéktípus, de a magyarnak egyediséget kölcsönöz a dallam és a szövegvariánsok sora.

Azonban Balatoni szerint a sokszínűség és értékesség ellenére a pedagógiai gyakorlatban keveset ismerünk és még kevesebbet alkalmazunk belőlük. Az elmúlt évtizedekben az énekes játékok kerültek előtérbe, és kissé háttérbe szorultak mozgásos, ügyességi vagy épp szellemi játé­kaink, pedig ezek azok, melyek igazán az óvodás és kisiskolás játékainak magját kellene képezzék.

Megkérdeztük a szakembertől azt is, hogy mennyire volt jellemző a játék a régi, akár a reformkor előtti magyar világra? Balatoni így felelt: – Teljes mértékben jelen volt a játék az akkori gyermekek életében. Olyannyira, hogy a teljes szocializáció során végigkísérték a felnőtté válás folyamatát. A legtöbb készség és képességterület a játékok által fejlődött, valamint szokás és szabályrendszere által utat mutatott a résztvevőknek a felnőtt társadalomba való megérkezéshez. A gyermekek mindennapját átszőtte a játék, majd a táncba nevelődés. Közben az idők változtak, így a játékok is, de azok lényegében örök érvényűek és magukba foglalják a rendet.

Felmerült a gondolat, hogy a változás segítette-e a játékok fennmaradását. A programvezető azt mondta: – Természetesen. Én legalábbis hiszek abban, hogy akkor tud élő elemként fennmaradni, ha képesek vagyunk magunkkal vinni és formálni. Számomra nagyon fontos, hogy ezek az elemek ne csupán a múltunkat, hanem a jelenünket és a jövőnket is jelentsék. Ehhez pedig az kell, hogy a mai világunkban képesek legyünk valóban elhelyezni és megélni varázsukat.

Az Így tedd rá program számtalan továbbképzést tartott már óvodapedagógusoknak és tanítóknak.

– Az a tapasztalat, hogy a gyermekekkel foglalkozók és azok a gyerekek, akiknek a szakemberek átadják ezt a tudást, nem feltétlenül tudják, hogy valami ősi magyar, vidámsággal fűszerezett élményben van részük, de nem is feltétlenül ez a lényeg – mondja Balatoni. Majd hozzátette, hogy Kodály Zoltán a tudatalatti magyarság kialakításának nevezte azt a folyamatot, melyet a játék, a dal, a zene és a tánc testesítenek meg az életünkben. – Ezzel teljes mértékben tudok azonosulni. Olyan ősi erők dolgoznak bennük, melyek áramlanak lelkünkben. Ezért nagyon fontos, hogy ezeket ne mú­zeumi megközelítésből vigyük a gyerekek közé, hanem az élet felől indulva.

Megkérdeztük, mi a helyzet ma: születnek-e játékok napjainkban, vagy örökre leáldozott az idejük? Balatoni Katalin azt felelte: – Ha a játékot úgy adjuk át, hogy biztosítjuk annak lehetőségét, hogy az élhessen, akkor fejlődni is fog. Erre nagyon sok példát láttam mind a legkisebbek, mind az egyetemi hallgatóim között, de a felszabadult gyakorló pedagógusok önfeledt játéka közben is. Ez számomra a legjobb visszajelzés és a legerősebb, hitet adó bizonyosság. Én hiszem, hogy a magyar kultúra nem véges, hanem sokkal inkább határtalan.