Képes megszerettetni a fizikát Ujvári Sándor

Ujvári tanár úr három éve nyugdíjas, de ez mit sem változtat a hétköznapjain, hiszen ugyanúgy bejár mindennap tanítani, mint az elmúlt évtizedekben. Miért? 
– Szeretem ezt csinálni. Fizikatanárból sincs túl sok, úgyhogy ez a másik ok, amiért maradtam. Szerencsére egészséges vagyok, így amíg tudok tanítani, szívesen teszem.

Hogyan indult a pályája? 
– 1979-ben végeztem a Kandó főiskolán mint villamos­ipari műszaki tanár, de akkor nem találtam ilyen állást. Nagy Kálmánnal, a József Attila fiúkollégium mostani igazgatójával jöttünk Fehérvárra és nevelőtanárként kezdtünk dolgozni a kollégiumban. Időnként tanítottunk is ott, ahol szükség volt matematika- vagy fizikatanárra. A fizikatanári képesítést néhány évvel később szereztem meg. A kollégium melletti egészségügyi szakközépiskolában abban az időben kötelező érettségi tárgy volt a fizika, és amikor a tanárnő elment szülni, hívtak óraadónak. Akkoriban már családos ember voltam. A kollégium egyik szobájában laktunk, és amíg a feleségem tanított délelőtt, én vigyáztam a kicsi lányunkra, hiszen az én munkaidőm csak délután kezdődött. Az iskolában azt mondták, nem probléma, amíg én órát tartok, mindig átküldenek két lányt az ápolónős osztályból a kislányhoz. Így kezdtem az „Eü”-ben tanítani.

Azért is különleges, hogy fizikatanárként kapta a díjat, mert ez az a tárgy – és vele együtt talán a tanár is –, amit vagy szeretnek, vagy utálnak a diákok. 
– A fizikát jóval többen utálják, mint szeretik! Nemzetközi tapasztalatok szerint három tantárgy váltja egymást a népszerűségi lista utolsó három helyén: a fizika, a kémia és a nyelvtan. Engem talán azért szeretnek, mert sajnos nem vagyok elég szigorú. Ez tény! Ám magam sem voltam mintadiák. Amikor a tanáraim megtudták, hogy pedagógusnak készülök, azt mondták, majd jól visszakapok mindent! Ez így is lett. Szerencsére ma is jól emlékszem fiatalkori magamra, ezért nem veszem véresen komolyan a fegyelmezést és nem akarok mindenkinek mindent megtanítani. A Bugátban annak idején az volt a szerencsém, hogy mire elkezdődött fizikából az érettségire való felkészítés, addigra a kellően kemény kémia és anatómia szakos kollégák kirostálták az osztályokat, így nekem már azok maradtak, akik képesek voltak megtanulni az érettségire, amit kellett. A fizikaérettségi viszont a gimnáziumban nem kötelező, ez ad némi szabadságot is.

Azok közé tartozik, akik mindezek ellenére képesek megszerettetni a tantárgyat azokkal, akikben van egy kis érdeklődés. 
– Igen, de hangsúlyozzuk ki az érdeklődés szót! Nálunk 60 diák van egy évfolyamban és közöttük mindig találok 10-12 olyat, akiknek a pályája később ebbe az irányba megy, vagy akiket meg lehet fogni, mert nyitottak, érdeklődők. Nagy szerencse, hogy a Lánczosban számos kísérletre, és olyan munkákra is van lehetőség, amit máshol nem tudnak megcsinálni iskolai keretek között. Ott van az asztalon például egy müondetektor, amit egy pályázat keretében építettünk. A müon az elektron egy „kövér testvére”, olyan elemi részecske, ami a felső légkörben keletkezik. A müondetektorral pedig középiskolás szinten be lehet bizonyítani a relativitáselméletet. Ezt Bordács Lajos igazgató, Galánta Endre kollégánk, valamint az én segítségemmel diákok építették. A 25 év alatt azonban számtalan más is készült itt. Volt olyan, aki atomerő-mikroszkópot épített, de olyan is akadt, aki másodikos létére protongyorsítót csinált. Ez a diák ma mérnök, precíziós mágneseket és alkatrészeket gyárt többek között nagy kutatóintézeteknek is. Több tanulónk is van, aki az érettségi után is fizikával, illetve annak valamilyen ágával foglalkozik. Fizikatanár is lett, bár manapság nem túl népszerű a pedagóguspálya.

Mit jelent önnek a beszélgetés apropóját adó díj? 
– Több elismerést is kaptam pályafutásom során, de ez köztük a legkomolyabb, amit egy tanár kaphat, hiszen a diák­jaim terjesztettek fel. Nagyon jólesett és megható volt olvasni az általuk írt indoklásokat is. Ám biztos, hogy nem minden diák lát engem olyannak, amilyennek ezekben leírtak. És hát a rólam festett szép képben nincsenek benne a „bénázásaim” sem, pedig hajlamos vagyok elrontani dolgokat, sőt olyanokat is csinálok, amiket mások furcsának tartanak.

Ilyen például a 90-es években legendássá vált újságolvasás munkába menet… 
– Valóban! Abban az időben két olyan tanár volt, aki ezzel „látványosság” lett a városban – az egyik én voltam. Reggel megvettem az újságot, és amíg odaértem a Bugátba, a felét kiolvastam. Akkor szoktam le erről, amikor elkezdtem biciklivel munkába járni.

A „szórakozott professzor” iskolán kívül a tudományos életben is tevékenykedik, több társaságnak is a tagja. 
– Pályakezdőként Marx György, ismert és híres professzor figyelt fel rám egy rendezvényen, így lettem tagja az Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak, amelynek később bekerültem a vezetőségébe is. Fiatalon, szerintem érdem nélkül kaptam a kinevezést. Lehet, hogy ez is úgy ment akkoriban, mint a KISZ-ben: „dolgozzon a legfiatalabb”. Tagja vagyok a Magyar Nukleáris Társaságnak is, aminek szintén dolgoztam a vezetőségében, és benne vagyok a Fizikai Szemle szerkesztőbizottságában is. Korábban tagja voltam a Szkeptikus Társaságnak is, de mivel túl sok lett a feladatom, valamit fel kellett adnom. 
 

Ezt írták a diákok Ujvári Sándorról: „Akik az iskolánkba kerülnek, többnyire nem érdeklődnek a tárgy iránt. Az ő lelkesedésüket nehéz felkelteni. Ezt a Tanár Úr is tudja, de nem rója fel nekik, inkább azon van, hogy ha nem is akarnak fizikusok vagy mérnökök lenni, de legyen számukra élmény a fizika- óra. A kísérletek rendre sikeresek, mindig látom az osztály többségének arcán a ledöbbenést vagy a mosolyt, hogy így is lehet szórakozni.”„Amikor az első óráján ültem és sok kérdésére válaszoltam, megkérdezte, mi akarok lenni. Azt mondtam, elméleti fizikus. Erre behívott szünetben a laborba, és felsorolta, mit tud tenni értem: kutatást keresni, amivel indulhatok a kutatódiákok TDK-versenyén, különórákat adni, ha szeretném, könyveket ajánlani, illetve mindig elérhetőnek lenni, ha bármivel kapcsolatban kérdésem lenne. Ezek mindegyikével éltem azóta, soha nem utasított vissza. Így bánik mindenkivel, aki annyit mond neki, hogy szeretne a fizikával foglalkozni.” „Amit Ő ad, az sokkal több a mindennapi életben hasznosítható gondolkodásmódnál, készségeknél, tudásnál. Ez nála alap. Nem ez teszi igazán különlegessé mint tanár, hanem az embersége. (…) Tapasztalatból mondhatom, sokszor több hite van a diákban, mint a diáknak saját magában, és kedvesebb az emberrel, mint az ember saját magával.”