Bakonyi Lili Benigna: Az élet ritmus, a ritmus tánc

Ilyen fiatalon hihetetlen nagy ambíciókkal elképesztő eredményeket tudhatsz a hátad mögött. Hol kezdődött a szerelem, ami a tánchoz fűz? 

– A szerelem 13 évvel ezelőtt kezdődött, amikor beléptem egy számomra teljesen ismeretlen sportág edzésére. Ez volt a fit-kid, amely az aerobik, a női torna, a ritmikus gimnasztika és a tánc egyvelege, de ha úgy tetszik, a fitneszsport „előszobája”. Akkoriban nem gondoltam, hogy egy életre szóló kőkemény, de szenvedéllyel teli kaland lesz belőle. Az első edzésem után tudtam, hogy ez a mozgásforma a részemmé válik. Így is történt, majd 16 éves korom után szintet léptem, úgy éreztem, a fit-kidből mindent kihoztam, amit lehetett, és változtatni szerettem volna. Ekkor talált rám az akrobatikus modern tánc mint rokon sportág. Mindkettőt sikerült megszeretnem, ami két véglet igazából. Az akrobatikusat, ami a torna látványos elemeire épül, és a modern táncot, ami a mélyebb érzelmek kifejezését helyezi előtérbe és a lágyabb mozdulatokra épít. 

Ezt követően egyértelmű volt, hogy a továbbtanulásod is ebben az irányban történik? 

– Bevallom, engem igen nehéz terelgetni, mert elég határozottan tudom, hogy mit szeretnék. Az első edzőim indítottak el ezen a vonalon: Lővei Mária és Major Gábor, a székesfehérvári AlbaFit SE edzői, Tombor Tímea, a Táncélet KSE-Step And Style Táncstúdió vezetője és Király Béla, a budapesti Style And Passion Dance vezetője. A sportágat pedig annyira megszerettem, hogy végül itt ragadtam. Mind a mai napig nagyon hálás vagyok nekik, mert a támogatásuk nélkül most sehol sem tartanék. Emiatt az érettségi és a felvételik után úgy gondoltam, hogy a több irány közül rábízom az életre, melyik utat választja nekem. Így kötöttem ki a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen, női szertorna edzői szakon. 

Jelenleg Budapesten élek és sportolok, de mindig megpróbálok visszajönni Fehérvárra, sokat kaptam ettől a várostól. Úgy gondolom, hogy a budapesti akrobatikaedzőmet is meg kell említenem a többiek mellé: Selmeczi Bánk volt válogatott tornász. Amikor elköltöztem Budapestre, nem tudtam, hogyan tovább, milyen edzőtől fogom megkapni azt a szakmai és emberi tudást, amit itt Székesfehérváron kaptam. Az élet Bánk edzésére sodort be először, és azonnal tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok. 

Nagy szeretettel beszélsz a táncról. Miket kaptál ettől a világtól? 

– Egész életemben kívülállónak éreztem magam. Mindig kilógtam a sorból, máshogy gondolkodtam, mint a többiek, sokkal hevesebb érzelmekkel éltem az életemet, emiatt nagyon sok elutasítás, csúfolódás, meg nem értés és megvetés vett körbe. Viszont amikor táncoltam, ezek mind eltűntek. Olyan érzés volt, mintha a helyemen lennék, és olyan mind a mai napig. Eltűntek a kételyeim, lehettek érzelmeim, önmagam lehettem. Nem ítélt el senki, és ami a legfontosabb, adhattam valamit az embereknek. Amit pedig át szerettem volna adni, azt megértették. Ha szóval kellene mondanom, hogy mit adott nekem a tánc, akkor ez a szó a ,,család” lenne. Egy olyan család tagja lehetek, ahol bárki önmaga lehet, akár határozott, akár visszahúzódó, akár kicsit furcsa. A tánc mindenkinek hagy helyet a szívében. 

Miként emlékszel az első világbajnoki címedre? 

– A legelső világbajnoki címemet 16 évesen szereztem Rómában. Amikor megkaptam az eredményt, először fel sem fogtam. Hazafelé a repülőúton sírtam el magam és dolgoztam fel, hogy ez mit is jelent. Kaptam egy visszaigazolást arról, hogy valamit jól csinálok, és a legjobb kezekben vagyok. Az az érzés leírhatatlan volt. A munka eddig mindig kifizetődött, amit éveken át beletettem. Annál nagyobb elismerés szerintem nincs a világon, mint amikor megtérül, amit beleteszel. 

Ha tíz év múlva beszélgetünk majd, szerinted hol fog tartani a karriered? 

– Addig szeretnék versenyszerűen táncolni, amíg a testem engedi és egészséges maradok. Bár a barátaim szerint olyan vagyok, aki 80 évesen is majd ropja a táncparketten. Eredményekben már elértem, amit szerettem volna, így a legfőbb célom, hogy élvezzek belőle minden egyes másodpercet, s a közönségnek tudjak valamit adni. Tíz év múlva, remélem, a tanítványaimat is köszönthetem majd az órákon, és átadhatom nekik a tánc szeretetét. Mert ez a legfontosabb: szeressék azt, amit csinálnak, és ha szeretik, akkor bármire képesek. Az edzői képesítés mellett a sportpszichológiai terület is vonz, szeretném azt a képzést is elvégezni a jövőben. Nem tudom, melyik lesz a fő ága az életemnek, de mindkettő fontos számomra, bármelyiket szívesen csinálnám. Bevallom, ha az élet is így szeretné, örülnék, ha egyszerre tudnám munkámnak nevezni mindkettőt. És természetesen szeretnék családot alapítani.