Egy különös sportág otthona lett a Velencei-tó partja

Az U15-ös és az U17-es korosztály számára rendezték meg a rögbi-utánpótlásbajnokság negyedik fordulóját összesen hét csapat részvételével Kápolnásnyék-Pettenden, itt beszélgettünk interjúalanyunkkal. A sorozat legutóbbi állomása Székesfehérváron volt múlt hétvégén.

– Ezúttal összeálltunk a fehérvári klubbal, és Fejér Megyei Rögbi Akadémia elnevezéssel együtt léptünk pályára – mondja Hollósi Gábor, a Velencei-tavi Rögbi és Kézilabda Sport Egyesület vezetője. – A bajnoki kiírás megengedi az ilyen, úgynevezett „pro­jekt”-csapatok indulását, hiszen az a cél, hogy a fiatalok minél többet játszhassanak. Kell a mérkőzés már csak azért is, mert játéklehetőség nélkül igen nehéz volna ütőképes válogatottat összeállítani. Nekünk itt, Pettenden van a pályánk, ez az otthonunk, de közel vagyunk Fehérvárhoz, így a játékosok könnyedén átjárhatnak egymáshoz az edzésekre, ez pedig javít a csapatszellemen.

Arról beszélgetünk, miként lehet a focitól átcsábítani a gyerekeket, hiszen az ifjaink közül a legtöbben híres labdarúgók szeretnének lenni.

– Szerintem nem is a labdarúgással történő rivalizálás az igazi kihívás, sokkal fontosabb az, hogy egyáltalán mozgásra, sportolásra bírjuk a lányokat és a fiúkat – teszi egyenesbe a kérdést a szakember. – Amikor én elkezdtem rögbizni, az tetszett benne, hogy itt ugyanúgy szükség van a két méter magas játékosra, mint arra, aki egy kicsit szélesebb alkatú. Az a lényeg, hogy a szíve a helyén legyen. Ha nem a legjobbak a játékos testi adottságai, attól még lehet jó a szeme, a taktikai érzéke, jól foghat vagy rúghat.

Közben figyeljük a pályán történteket, és Gábor – mintegy a szavait igazolva – rámutat az egyik játékosra, aki nincs még 17 éves, de már 195 centire nőtt. Ő a fociban nehezen tudna érvényesülni.

– A rögbi szellemisége olyan, hogy mi nem ellenségei vagyunk egymásnak – folytatja. – Felmegyünk a pályára, küzdünk a szabályok szerint, de utána barátsággal kezet rázunk. Más a játék kultúrája, mint amit például a labdarúgásban tapasztalni. Nincs több sérülés, mert bár komoly fizikai igénybevétel van, a játékvezetők különösen odafigyelnek a sportszerűségre. Az angol úgy fogalmaz, hogy a rögbinek nem szabályai vannak, hanem törvényei. A játékvezető koordinálja a mérkőzést, a szava szent. Fociban sokszor látni, hogy a kapus ötven méterről odarohan a bíróhoz kiabálni, hogy spori, én jobban láttam, mint te! Rögbiben fegyelem van még akkor is, ha a játékvezető téved. A bajnokságunkban vezet meccset 19 éves, látszatra törékeny lány is, de amikor sípol, rend lesz.

Arról is beszélgetünk, hogy sokan keverik a rögbit az amerikai focival. Hollósi Gábor úgy látja, némi hasonlóság ellenére számos meghatározó különbség van. A játékidő például az amerikai fociban négyszer 15 perc, ami álló órás, míg a rögbiben kétszer 40 perc folyamatos játék van. Mindkettő „nehézatlétika”: az amerikai focisták azt állítják, hogy védőfelszerelés nélkül játszani a veszélyesebb, szerinte ez fordítva van. Fontos különbség, hogy a rögbiben minden játékosnak készségszinten kell a labdát kezelnie, akár pillanatok alatt a támadóból lehet védekező, vagy fordítva. Az amerikai fociban vannak posztok, ahol igen kicsi az esélye, hogy labdát kell birtokolnia vagy netán passzolnia a játékosnak.

– A kezdőket az edzők csak akkor engedik fel a pályára, amikor már tudnak esni, ismerik a biztonságos ütközést, a szabályokat. Persze előfordulhatnak sérülések, mint akármelyik más sportág esetében is, de nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy csak olyanok játszhatnak, akik fel vannak készítve. 
Gábor életét a család és a munka mellett a rögbi teszi teljessé. Egy segélyszervezetnél dolgozik, nemrég járt Kárpátalján, ahová szállítmányt vitt. Kevés szabad idejét a rögbipályán tölti sportvezetőként, játékosként.

– Szerdán és pénteken 18-tól 19.30-ig itt vagyunk a pettendi pályán, és aki kedvet érez ahhoz, hogy csatlakozzék hozzánk, jöjjön el, keressen minket. Senki ne aggódjék azért, ha nem tudja, hogyan kell a tojáslabdát eldobni.

Hollósi Gábor 13 éves volt, amikor a fehérvári edző meglátogatta az általános iskoláját, és másokkal együtt elhívta rögbizni. Két hónapig kitartott, aztán abbahagyta. Aztán katonakorában, az első eltávozásra hazatérve, éppen rögbit közvetítettek az egyik sportcsatornán, és az adásból kiderült, hogy a fehérváriak csapatkapitánya épp az egyik katonatársa. Visszatért a pályára, és nagy szorgalommal bepótolta az elvesztegetett időt, majd a csapat meghatározó tagjává fejlődött. Ma egy fővárosi csapatban játszik.

– Szükségem van erre, mielőtt eljönne az a kor, amikor már fel kell adni – mondja. – De addig jó érzés felhúzni a mezt, mert mindig vannak a mérkőzésnek olyan pillanatai, amiért megéri. A budapesti csapattal háromszor nyertem magyar bajnokságot, ez pedig életre szóló élmény marad.

Nem csoda, hogy feleségével, Hollósi-Szigeti Erika sport­igazgatóval is a rögbipályán ismerkedett meg. Erika korábban első osztályú kézilabdázó volt, tíz éve, hogy rögbire váltott. Egy esztergomi utánpótlástornán találkozott Gáborral: mindketten saját csapatukkal, gyerekekkel érkeztek. Aztán a sors úgy alakította, hogy már közös gyermeket nevelnek, akiből talán egyszer kiváló rögbijátékos lesz.

– Sokaknak furcsa sport a rögbi, és amikor nők játsszák, hatványozottan az – mondja Erika. – Eleinte idegenkednek tőle a szülők, aztán amikor elmondom, hogy olimpiai sportág, már érdeklődés csillan a szemekben. Márpedig egy olimpiai csapatsportról van szó, amelynek magyar női válogatottja tizenharmadik az európai ranglistán. Ez pedig azt jelenti, hogy a harmadik legeredményesebb olimpiai női csapatsport Magyarországon a kézilabda és a vízilabda mögött. Nagyjából olyan a bajnoki rendszer, mint a vízilabdában, a csapatok száma is hasonló. Jövőre olimpiai kvalifikációs tornán való részvételre készülünk.

A házaspár Sukorón építkezik, onnan pedig igazán nincs messze a pettendi pálya. Ahol egymás szeretete mellett összeköti őket a közös szenvedély, egy hódolat, amit a rögbi iránt éreznek.