Anyaság az őskortól napjainkig

Erről szólt a Főszerepben a nők sorozat első előadása, amelyben Líbor Csilla régész, antropológus feltette a kérdést: főszerep vagy mellékszerep az anyaság? A választ kereső kutatók számára a régészet mellett – temetkezési szokások, tárgyi leletek – leginkább a képi és írásos források lehetnek a segítségére. Írásos dokumentumok azonban nem minden korból maradtak fent. Milyen kép rajzolódik hát ki az anyák társadalomban betöltött szerepéről? Az őskorban a nő elsődleges szerepe az utódok világra hozatala volt, ami a közösség továbbélést biztosította. Mivel az anya személye mindig biztos volt, a közösségek matriarchálisak, vagyis az anyák mentén szerveződtek. A szülés módja kevésbé kutatható, de a temetkezésekből kitűnik, hogy az anya-gyermek kapcsolatot nyilvántartották.

Az ókori Egyiptomban az anyaság nagymértékben felértékelődött. Sőt, a nők szinte a férfiakkal egyenrangúak voltak: kereskedhettek, saját vagyonuk lehetett, és uralkodhattak is. De csak szülés után váltak a társadalom teljes jogú tagjává. A várandós nőknek és a gyermekeknek külön istennőjük is volt: Taweret vagy Tau­ret, akit vízilótestű, krokodilfejű, oroszlánmancsokon álló alakban ábrázoltak. A szülés a korabeli ábrázolások alapján téglából épített emelvényen guggolva történt, és úgy tartották, a téglákra a gyermek világra jöttének pillanatában ráíródott annak egész sorsa.

Babilonban a nők élete keveset ért, akár büntetlenül is bántalmazhatták, megölhették őket, ám Hammurapi híres törvényoszlopának tanúsága szerint a várandós nők komolyabb védelmet élveztek. A nők egyetlen szerepe a gyermekek szülése volt, amit annyira komolyan vettek, hogy ha valakit magzatelhajtáson értek – már ha túlélte a procedúrát –, karóba húzták, testét halála után megszégyenítették. Ha egy nő a házasság első néhány évében nem tudott gyermeket szülni, azt minden esetben az ő hibájának rótták fel, férje indok nélkül elhagyhatta. Ez egy nőnek a teljes kirekesztettséget jelentette, szülei sem fogadták vissza a családba. Szülni tehát muszáj volt!

A gyermekszülést Indiában is fontosnak tartották, olyannyira, hogy úgy gondolták, minden menzesz egy elhalt gyermek. Pazarlásnak tartották, ha egy nő menstruált. A lányokat azelőtt adták férjhez, hogy menstruálni kezdtek volna, azaz 12 éves koruk előtt. A hajadonon maradtak értéktelenné váltak, családjukra büntetés várt. Értéke viszont csak a fiúgyermekeknek volt. „Ez az én fiam!” – mondta az apa, miközben a magasba emelte újszülött fiát, így ismerve el az apaságát. Ám ha lány született, a szobába sem tette be a lábát. Egy lány csak gondot jelentett a családnak, ezért sokszor el is adták őket, míg a fiú a család jövőjének, a szülők időskori ellátásának a záloga volt. Hasonlóan gondolkoztak az ókori Kínában, ahol az anya hibájának rótták fel, ha lány született, a lány csecsemőket gyakran mindjárt meg is ölték. Ugyancsak Kína volt az, ahol először ágyban szültek a nők, részben azért, mert az akkoriban divatban lévő lábfejtorzítás miatt nem tudtak so­káig állni, guggolni sem, illetve azért is, mert Kínában a férfiak is ott voltak a szülésen. Nem kellett mindent látniuk.

A görög városállamok szinte mindegyikében más volt a nők és az anyák státusza, de a katonaállam Spártában kezelték őket a legjobban, hiszen ők adtak életet a hősöknek. Rómában minél több gyereket szült valaki, annál több kiváltságban részesült, de ha 25 év felett még nem volt valakinek gyereke, büntetésre számíthatott.

A középkori Európában a görög–római kultúra után számos területen, így az egészségügyben, a tudományokban, ezzel együtt a szülésben is visszalépés következett be. A fekve szülés egyben a fertőzés kockázatát is növelte, mert kézzel kellett segíteni a babának, ám a higiénia még az előkelő házaknál is hiányos volt. A magas csecsemőhalandóság mellett sokan haltak bele a szülésbe. Egészen Semmelweis Ignác színre lépéséig, ami alapjaiban változtatta meg a szülést, és a fertőzés kockázatát is nagyban csökkentette.