A jenői faszobrász útja - Állami gondozott kisgyermektől az elismert fafaragó művészig

Sokan a magyar kultúra lovagjaként tartják számon a jenői Bálint Józsefet, aki olyan precizitással és aprólékossággal munkálja meg a fadarabokat, mintha a világ legkönnyebb szakmája lenne a faművesség. Ugyan megkeresésünk apropója a március 11-én kapott miniszterelnöki kitüntetés volt, melynek keretén belül megkapta a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, beszélgetésünk során mégis visszatekintettünk a kezdetekre is. 

Bálint József állami gondozott gyermek volt. Meglepődtem, mert e hivatás hallatán azt hittem, hogy amolyan továbböröklődés során lett ő is a család következő fafaragója. Azonban nem így történt: József elárulta, annyit tud családjáról, hogy édesapja erdélyi származású volt. Foglalkozását nem ismeri, így nem tudja, hogy elődei között vannak-e fafaragók. – Akkoriban még az iskolában tanítottak ilyesmiket, körülbelül tízéves lehettem, amikor először faragtam. Nagyon megtetszett, majd egy-két évvel később annyira magával ragadott, hogy csak többet és többet szerettem volna alkotni, no meg persze egyre jobban. 

Kezdetekben népművészeti témákban készültek a műveim, majd olyan 23 éves koromban azt éreztem, hogy nem tartozom azok közé a faszobrászok közé, akik ebben a kategóriában alkotnak. Emlékszem, mindig azt mondták, hogy népiesek az alakok, de nem népművészetiek. A felsőbb szinthez megint csak nem tartozhattam, hiszen nem végeztem képzőművészeti tanulmányokat. Így saját magamat képezve kialakítottam egy stílust – emlékszik vissza. 

Elmesélte, hogy állami gondozott ember lévén nagyon fontos neki az adakozás, éppen ezért gyermekotthonoknak is faragott már különböző alakokat. Azt mondja, vissza szeretett volna adni valamit, köszönetképpen, mert gondoskodtak róla. De nemcsak az otthonoknak, hanem országszerte és a határon túlra is alkotott már. Itthon eddig kilenc megye több településén láthatók művei, azon túl pedig Németországban, Erdélyben és Ausztriában is.

 – A 80-as évek vége felé kezdtem el járni a helységeket és adakozni az alkotásaimból. Azt hiszem, Szolnok volt az első, ahova készítettem szobrot. Sajnálattal látom, hogy sok esetben az embereknek nincs meg az igényük arra, hogy a saját környezetüket – ami ugyan már nem a házuk és az udvaruk, de az őket körülvevő környezet – óvják, védjék és szépítsék. Hosszú évek óta járom már országszerte a falvakat, településeket, és azon munkálkodom, hogy ahová csak tudok, oda készítsek olyan kifaragott munkákat, amik hozzájárulhatnak az adott helység örökségéhez. Nem kérek ezért semmit, csak az a célom, hogy felnyissam az emberek szemét. Nem kellenek nagy horderejű tettek vagy drasztikus lépések ahhoz, hogy tegyenek önmagukért és a közvetlen életterükért. Nehéz jót tenni – mondja kissé elkeseredetten.

 Majd, hogy beszélgetésünket vidámabb mederbe tereljem, megkérdeztem, melyik alkotására a legbüszkébb, mire ő egyből rávágta: olyan ez, mintha egy szülőtől azt kérdezné, melyik a kedvenc gyereke, a szülő pedig nyilván nem tud válaszolni rá, mert az összeset ugyanúgy szereti. Erősködtem, azért csak büszkébb valamelyikre, és ódzkodva ugyan, de említett kettőt. Az egyik Szent Flóriánnak, a tűzoltók védőszentjének szobra, míg másodikként a nemrég Jánosházán átadott, a 13 aradi vértanút teljes alakban ábrázoló szobrokat említette. Végül arról érdeklődtem, jelenleg van-e valami, amin munkálkodik – és természetesen: van. Most éppen egy kalotaszegi kaput készít. Elköszönve pedig csak anynyit kérdeztem utoljára, mi számára az igazi elismerés. Válaszul talán nem is kaphattam volna szebb gondolatot: – A maradandóság. Maradandót szeretnék alkotni, amit megcsodálhatnak az emberek, amire büszkék lehetnek.