Korábban érkezett – A fehérvári Saci ma már boldog hétévesként éli napjait

A székesfehérvári ­Végvári család egy szem tündérkéje, Sára, vagyis Saci a hét­éves gyerkőcök átlagosnak mondható életét éli: e tanévtől már iskolás, így hétköznapjai az iskolapadban telnek, jön-megy, futkos, barátkozik, sok időt tölt szüleivel.

Pedig Saci is a vártnál korábban, 29 hetes magzatként, koraszülötten jött világra. Ennek akár tartós következményei is lehettek volna, ám a gondos ellátásnak, a családi törődésnek és Saci szervezetének köszönhetően a kislány teljesen egészséges, semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett. Ez most már, az utógondozás hetedik évében kijelenthető – tudtuk meg az édesanyától, Végvári-­Köves Melindától, aki művésztanárként sokat zenél, énekel, és most már fejlesztőpedagógiával is foglalkozik.

Történetüket dióhéjban így foglalta össze:

– Saci a 29. terhességi héten érkezett, 990 grammal, sürgősségi császárral, a SOTE I. Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján. Ez mindenkit váratlanul ért, a férjemmel nem készültünk fel erre az eshetőségre. Az első negyven napban a kórház Neonatális Intenzív Részlegén ápolták, onnan kerültünk aztán át a fehérvári Szent György-kórház koraszülött-újszülött intenzív részlegére, ahol Saci még tíz napot töltött. Az első sokk után a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a SOTE-n a férjemmel csak naponta kétszer mehettünk be a lányunkhoz. Akkor még szigorúbbak voltak a szabályok, mint ma. A traumatikus élményt próbáltuk minél jobban eltávolítani magunktól. Igyekeztünk keveset olvasni a koraszülésről, nem akartuk beengedni a félelmet az életünkbe, hanem rábíztuk magunkat az orvosokra, az ápolókra, akik összehangoltan, elhivatottan végezték a dolgukat. Mindig megfelelő tájékoztatást kaptunk, kedvesek voltak velünk. Lelkileg természetesen nagyon megterhelő volt mindezt átélni, ám mivel ott volt mögöttünk egy stabil család, és a férjemmel is támogattuk egymást, ezért pozitív volt a hozzáállásunk. Ráadásul Saci nagyon strammnak bizonyult, még lélegeztetni sem kellett, pedig extrém koraszülöttnek számított. S mivel ilyen jól volt, ez minket is megnyugtatott, amely visszahatott rá. Harmincöt napnak kellett eltelnie, hogy kivehessük az inkubátorból és kézben tarthassuk. Negyven nap után került át Székesfehérvárra, ahonnan a vártnál előbb hazavihettük, így a karácsonyt már otthon töltötte.

Szóval Saci is nagy harcos. Hazakerülése után folyamatos utánkövetésben részesült, meghatározott időpontokban kellett vinni szemészetre, kardiológiára, fejlődésneurológiai vizsgálatra. Ez nagyon fontos, ám a család még fejlesztőtornákra is vitte a kislányt, mert nagyon hisznek abban, hogy a problémák megelőzhetők.

A család azóta évente köszönetet mond a SOTE és a fehérvári kórház dolgozóinak Saci gondozásáért, a születésnapon. Melinda pedig két éve társadalmi munkát is végez, mert csatlakozott a 2014 óta működő, „A te hangodat ismerem” perinatális zenei programhoz, amelynek célja, hogy a zene, az ének erejével nyújtsanak segítséget a koraszülött osztályokon lévő babák családjainak. A koronavírus-járvány előtt ő is rendszeresen járt be a Szent György-kórházba, ahol a koraszülött intenzív részlegen együtt énekelt az anyukákkal, apukákkal az inkubátorok mellett. Ezt az utóbbi hónapokban sajnos fel kellett függeszteni, ám később tervezi a folytatást.

A november 17-i koraszülöttek világnapjáról természetesen mindig megemlékezik a család. Saci is tudja, hogy korababaként látta meg a napvilágot, ám azzal is tisztában van, hogy egyébként ugyan­olyan egészséges gyerkőc, mint a társai, s hogy az inkubátorban lévő babák hozzá hasonlóan megerősödhetnek. Anyukájával most is énekekkel készültek a világnapra, ezeket kis videókban osztották meg.

Példájukkal szeretnék ráirányítani a figyelmet mind a koraszülöttekkel foglalkozókra, mind „A te hangodat ismerem” révén folytatott terápiás munka fontosságára.