A rokonleányoknál, szomszédoknál és ismerősöknél semmiképp nem maradhatott el a sibálás

Egyik-másikuk vékony szálakkal még kötődik a jelenhez, de azok az idős emberek, akik e szálakat kézben tartják, már nemigen emlékeznek arra, hová, mire is fut vissza az elfeledett gyermekkorba vesző emlékfonal. A minap egy Bakonyból, Súrról Fehérvárra származott 78 éves férfit kérdeztünk meg róla, emlékszik-e még a sibálásra. Vili bácsi először megrázta a fejét, de aztán elmerengett, majd földerülő arccal, ki tudja, hány évtized után ismét, kimondta a tréfás, régi szót: „sibiriba”. Az elfeledett szóval együtt pedig fölsejlett: gyerekkorában (1945–48 környékén), a bakonyi réteket járva csöves szálú fűből fontak, vagy inkább csavartak 40–50 centiméter hosszú, sibiriba nevű ostorféleséget és azzal csapkodták egymást incselkedve. „De hogy miért? Ki tudja már…”

Több Fejér megyei településen azonban még él a sibálás emlékezete. E népszokást Tordas, Ráckeresztúr és Pázmánd is máig a sajátjai között tartja számon. Hála továbbá Gelencsér József és Lukács László néprajzkutató remek munkájának, a Szép napunk támadt című, Fejér megye néprajzát tárgyaló sorozat harmadik kötetének, a fakuló emlékezet adatain túl, a sibálás népszokásának módszeres és részletes leírásával is rendelkezhetünk.

A megye népszokásait fölkutató, összegyűjtő és megörökítő munka Lukács László által jegyzett fejezete részletesen ismerteti a termékenységvarázslások körébe sorolt népszokást, amelyet a betelepülő szlovákok hoztak magukkal a török hódoltság után újra benépesülő dunántúli területekre. Maga a sibálás szó is a szlovák eredetű rituális versike kezdő szavaiból magyarosodott. Ugyanakkor, mint Lukács László tanulmánya utal rá: a szláv eredetű „šiba” azaz „vessző” szó két irányból, délről a szerb-horvát, északról a szlovák nyelv felől érkezhetett Magyarországra.

A Fejér megyei településeken eltérő verzióban ismert termékenységi versike szlovák kezdősora többnyire mindenütt ugyanaz: Šibi, ribi, mastné ryby. E sor, a versike magyarosult formájában Bakonycsernyén így hangzik: „siribiri, zsíros halak”; kicsivel odébb, Nagyvelegen pedig már így: „siribiri, macska ribi”. Meglehet véletlen, de a siribiri hasonlósága a magyar nyelv csiribiri, avagy csiribú-csiribá (varázs) szavaihoz fülbeötlő. De lássuk végre közelebbről magát a népszokást.

A sibálás, azaz a húsvéti korbácsolás legfontosabb kelléke – mint Lukács írja – a fűzfavesszőből font korbács, amely formailag teljesen megegyezik az aprószenteki korbáccsal. Leggyakrabban a 8 szál vesszőből kötött négyszögletes sibát vagy a 9 szálból készült kígyóhátú sibát használják. Tordason a 4, 6, 8 és 9 szálból font sibákat ismerik. A legvékonyabb 4 szál fűzfavesszőből készül. Ez négyszögletes, de a felületét durvának tartják, ezért ritkán, legfeljebb kisfiú számára készítik. A sibát már virágvasárnap körül megfonják a legények és a nagyobb fiúgyermekek. A kicsi fiú számára apja vagy nagyapja készíti el. Ha a háznál senki sem ért a korbácsfonáshoz, akkor a falubeli kosárfonónál szerzik be egy üveg borért vagy pénzért, mint például Pázmándon, Ráckeresztúron vagy Tordason – áll jelen időben az 1991-ben kiadott tanulmányban. Pázmándon a II. világháború előtt a vesszők közé egy szál nemzetiszínű szalagot is fontak.

Ráckeresztúron ellenben magát a vesszőt festették meg, így kaptak piros-fehér-zöld színű korbácsokat. Szép példája ez annak, hogyan olvadnak össze népek és szokások a termékenység mágikus fonatában.

Az elkészült sibák hossza 60–80 centiméter, amelyekkel húsvéthétfő reggelén indultak a legények a lányos házakhoz. Úgy tartották: az az igazi, ha még az ágyból ugrasztják ki a leányt. Mint Lukács László tanulmányából kiderül: 1990 környékén inkább már csak a 10–15 év közötti fiúk gyakorolták a szokást.

Ők 3–5 főből álló csoportokban járták a házakat. A rokonleányoknál, szomszédoknál, ismerősöknél semmiképp nem maradhatott el a sibálás. Súron – hogy a tanulmány végezetül olvasónkat, a Fehérvárra származott Vili bácsit is tudósítsa – az 1930-as évekig élt a húsvéti sibálás. Addig a húsvéti locsolást nem is ismerték.

Az alábbi magyar nyelvű szöveget mondták, miközben mindig a lány említett testrészére ütöttek a korbáccsal: Sibi-riba maszne riba, egészséges légy, keléses ne légy! A kezed jó dolgos legyen, a lábad jó futó legyen, a hátad jó bugyros legyen, a füled jó halló legyen, a szemed jó látó legyen, a s*gged jó f*ngó legyen, sibi-riba maszne riba, egészséges légy!