Élményekkel tölti fel a gyermekek életét Iváncsics Zsolt, a magyar Forrest Gump

Minden gyermeknek joga van gyermeknek lenni. Élményeket kell adni nekik, mert azokat senki sem veheti el tőlük, mindemellett pedig talán a személyiségüket és életük alakulását is tudom valamennyire befolyásolni azzal, amit nyújthatok nekik. Ha már annyit elérek, hogy nem az utcán csellengnek, hanem a jó példát követve becsatlakoznak a tömegsportba, és a sport által kapnak olyan impulzust, ami egy egészséges családi életre neveli őket, megérte minden belefektetett energia – kezdi meg csillogó szemekkel beszélgetésünket Zsolt.

Miért éppen a futás lett a Te sportod?

– Egy pici faluban, Balatonszemesen születtem, ahonnan nem igazán volt más kitörési lehetőségem, mint a sport. A sorsnak köszönhetően gyorsan tudtam futni, nyolcadikos voltam, amikor megnyertem az úttörő olimpiát 1982-ben. Onnantól kezdve kikövezett út volt számomra az atlétika és a futás, ami számomra mindig is egy menekülőpálya volt a hétköznapok gondjai elől, megnyugtatott. Miután abbahagytam a profi sportot, akkor is maradtam a futópályán, azóta is minden nap futok.

Mi a története annak, hogy nem csak futsz, hanem egy kocsit tolsz Magad előtt, ami hol bevásárlókocsi, hol babakocsi. Honnan az ötlet?

– 17 éven keresztül egy kereskedelmi cégnél dolgoztam. 12 éve egy nap úgy gondoltam, kihozok egy bevásárlókocsit az üzletből és azzal futom le a távokat. Először persze mindenki bolondnak nézett emiatt. A második versenyen egy budapesti tömegrendezvényen futottam el egy anyuka és kislánya mellett, akik szemmel láthatóan nehéz sorsúak voltak. Megálltam, visszamentem hozzájuk, és a kocsiból adtam a kislánynak egy csokit illetve egy plüssmacit (ekkor már körbejárt engem az a szokás, hogy ha én a közelben vagyok a kocsimmal, dobáljanak bele az emberek mindenféle dolgot). A kislány megkérdezte tőlem, hogy miért tolom azt a kocsit, én pedig elgondolkodtam. Azon az estén fogalmazódott meg bennem az, hogy a kocsi célja legyen a magyarországi nehéz sorsú, állami gondozásban lévő gyerekek életének szebbé tétele. Amikor pedig egy gyermeket tolok, mindig arra törekszem, hogy ne csak egy számomra ismeretlen valakit kísérjek, hanem tudjak az életéről, ismerjem a történetét.

Te választod ki, hogy egy versenyen kit tolsz a kocsidban?

– Nincs hozzá jogom. Ők választanak engem és ez a legszebb a dologban. Ők tisztelnek meg a bizalmukkal, a barátságukkal, a szeretetükkel.

Mennyi idővel a futás előtt találkozol ezekkel a gyerekekkel?

– Hetekkel az esemény előtt találkozunk személyesen. Vegyünk egy konkrét példát: június 8-án Keszthelyen fogok tolni egy nyíltgerincű, mozgássérült, kerekesszékes kisfiút, Tóth Kornélkát, akivel a cél előtt egy picivel megállunk, hogy az utolsó lépéseket a segítségemmel a saját lábán tehesse meg.

„Zsolti bácsival megélhetem a célbaérkezés örömét.”

– Kornélka ezen üzenetét tolmácsolta nekem édesanyja nemrégiben. A héten találkozom vele személyesen, de már most is naponta hív és elmeséli nekem, hogy Forrest bácsi, én most elmegyek fodrászhoz, Forrest bácsi, milyen ruhában legyek.

A keszthelyi KKMHELP verseny (ahol két napon keresztül egy lélegeztetőgépre gyűjtünk a sürgősségi osztálynak) után egy héttel, június 15-én lesz egy jótékonysági színházi előadásunk a MOL Vidi Arénában, ahol is a Padlás című musicalt fogjuk előadni az Imre Sándor Szeretetszínházzal este 19 órától. A darab különlegessége, hogy 3 értelmi fogyatékos is szerepelni fog benne. Őszintén mondom, nekünk megtiszteltetés velük játszani, elképesztően ügyesek. Legnagyobb örömünkre az összes jegy elkelt már erre a darabra, támogatói jegyeket viszont lehet még vásárolni 20.000 Ft-ért, mely két ember belépésére jogosít, a teljes összeg pedig egy székesfehérvári készségfejlesztő óvodának és általános iskolának az üzemeltetésére, fejlesztésére lesz felhasználva. Erre az eseményre pedig hivatalos lesz Kornélka is, hiszen a székesfehérvári városvezetés és az Alba Triatlon SE rögtön támogatta azon ötletemet, hogy hívjuk meg őt családjával a darabra. A kisfiú a tervek szerint kapni fog egy MOL Vidi mezt is két korábbi Videoton játékostól, Tiber Lászlótól és Bódi Zoltántól, a szünetben pedig kigurulhat a kezdőkörbe is. Az ilyen összefogásokért, mint amit most Keszthely és Székesfehérvár hoz össze, érdemes csinálni ezt. Öt éve vagyok aktív Fehérváron is, és ahova bekopogtam eddig, mindig tárt ajtókkal vártak.

Történt Veled valami hasonló az életed során, ami párhuzamba húzható ezeknek a nehéz sorsú gyermekeknek az életével, ami miatt kicsit a saját sorsod is látod az övükében?

– Én a '70-es évek végén, '80-as évek elején voltam gyerek, egy kicsi faluban, szerény körülmények között. Amikor az országos döntőbe jutottam, ott álltam Győrben egy fehér atléta trikóban, egy agyonmosott kék nadrágban és olyan cipőben, ami 3-4 számmal volt nagyobb a méretemnél, édesanyám vattával tömte ki, hogy tudjak benne futni. Amikor megérkeztek a budapesti sportiskolások jobbnál jobb szerelésben, rettenetesen szégyenérzet járt át. Gyerekfejjel emiatt kevesebbnek éreztem magam, és mindenképpen be akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok náluk, le tudom győzni őket. Olyannyira sikerült, hogy Somogyból a mai napig nem döntötte meg senki a megyei csúcsomat. Amikor a gyerekeket tolom magam előtt, mindig eszembe jut 1982 májusa és mindig arra törekszem, hogy ezek a gyerekek egy pillanatra se szégyenkezzenek semmi miatt. Egy picit mintha magamat is tolnám abban a kocsiban.

Beszéljünk egy kicsit a Fejér megyei élményeidről.

– Évekkel ezelőtt kaptam egy felajánlást Zala megyéből: egy barátom megkeresett, hogy van egy 30 éves fenyőfája, amit kivágna és felajánlana jótékony célra. Nem kis fejtörést okozott, hisz mit kezdjek egy három emelet magas fenyőfával, hogyan juttassam el bárhova is. Kőváry Barna segítségének köszönhetően Békés megyéből kaptunk egy kamiont, ami elszállította ezt a fát Bicskére, fényfüzért pedig egy budapesti cégtől kaptunk. Leszállítottuk karácsony előtt egy nappal a bicskei Batthyány-kastélyba, a Kossuth Zsuzsa Gyermekotthonba, ahol szabadnapos helyi tűzoltók segítségével a helyére állítottuk, december 24-én pedig feldíszített fenyőfa fogadta a gyermekeket.

Székesfehérvárra Borbás Sándor tanár úrnak köszönhetően kerültem. Ő korábban a Kossuth Lajos Gyermekotthonban dolgozott, majd Fehérváron kötött ki. Barátság alakult ki köztünk és rajta keresztül megismertem a Tüzér utcában élő gyermekeket, akiknek a magam szerény eszközeivel azóta is próbálok segíteni. Nagyon lelkes fiatalok, a fehérvári félmaratonokon évek óta együtt ropjuk a kilométereket. A tavalyi évben egy duplakocsiban két gyermeket toltam magam előtt az otthonból, idén pedig egy formabontó és egyedülálló dologgal tervezünk a versenyen részt venni, amihez a város rengeteg támogatást biztosít.

Arra is volt már példa, hogy a Várkörúton Mikulásruhában toltam magam előtt beteg gyermekeket. Székesfehérvár mindig minden ötletemet örömmel fogadta.

Ha jól tudom, vannak olyan gyerekek, akik Veled kezdtek el futni, és később profik lettek.

– Így van, nagyon büszke vagyok rájuk. A budapesti Kossuth Lajos gyermekotthonban megfertőztem pár fiút a futással, akik kijöttek velem a tömegrendezvényekre: példának okáért volt egy roma fiú, aki később leérettségizett, majd válogatott ökölvívó vált belőle. Az egészben pedig az a legszebb, hogy a mai napig kapcsolatban vagyok velük, gyakran írnak nekem és a tanácsomat kérik. Jó érzés, hogy az ember a saját tapasztalatival tudja az ő életüket segíteni: soha nem szabad elengedni ezeknek a gyerekeknek a kezét! Számomra a gyermekek bizalma a legfontosabb, amivel soha nem szabad visszaélni.

A Magyar Forrest Gumpnak hívnak a köznyelvben. Ismerted a filmet? Hogy fogadtad ezt a becenevet?

– Kultikus és alap film, természetesen ismertem, bármikor szóról szóra tudnék idézni belőle. Fantasztikus film, rendkívül mély mondanivalóval. Sokan mondták, hogy Tom Hanks karaktere nem volt épelméjű, ám én úgy gondolom, hogy a maga tisztáságával igenis az volt és minden tettével segített másokon. Ez hajt engem is, jó érzés látni, hogy mindig vidámságot tudok csalni az emberek arcára. A nevet egyébként egy kedves újságíró barátomtól kaptam, aki ezzel a becenévvel kezdett el cikkezni rólam. Jó érzés.

Maradjunk még a filmnél kicsit: a történet egy pontján Forrest összekoszolódott arcát egy fehér pólóba törli, amiből aztán megszületik a világhírű smile-szimbólum. Milliomos lehetne, ha egy cseppet is törődne ezzel. Hasonló helyzetben Te mit tennél?

– Ha hasonló dolgot találnék fel, a szerzői jogi bevételeket egy olyan lakópark létrehozására ajánlanám fel, ahol az állami gondozásba került gyerekek elkezdhetnék saját életüket kulturált, ellenőrzött keretek között.

Sokan bolondnak tartják, amit csinálsz. Hogy esik ez Neked?

– Jó érzés. Azért, mert még több erőt ad. A divatot teremteni kell és nem utánozni. Ha irigyek rám, akkor jól csinálom a dolgom.

Vannak állandó segítőid?

– Igen, van egy alap csapatom. A kezdetektől fogva segít nekem Kőváry Barna, Bezzegh Krisztián, a gyermekotthontól Borbás Sándor, Füki Gyula és Deresné Tanárki Mária. Tóth Tamás évek óta adja a célkaput, ha én rendezek versenyt. Székesfehérvárról Simon Zoltán 5 éve ételutalványokkal segít, Kaszás Attila pedig minden versenyre italokat, frissítőket szállít nekünk. Jótékony futónagykövetévé válhattam a Berkes Attila vezette Fresenius Medical Care-nek, valamint a Polar Magyarországnak. Végezetül pedig meg kell említenem a Bartokos Tamás vezette Imre Sándor Szeretetszínházat, akiknek 1 éve tagja vagyok és a segítségükkel még több emberhez eljuthattam.

Ők mind azt sugallják nekem, hogy menj Forrest és csináld, segíts, ott ahol tudsz, mi támogatunk!

Értek atrocitások?

– Voltak törések az életemben, de a futás mindig kitisztította a fejem, és erőt adott a továbblépéshez. Érdekes, hogy mindig futás közben jönnek a különleges ötletek. Egyszer láttam, hogy eltűnt a Hármashatár-hegyen található ismeretlen katona sírjáról a kereszt. Fejembe vettem, hogy valahogy visszajuttatom a helyére. Börtönbe jártam beszélgetni elítéltekkel, ahol elmondtam egy fórumon ezt a történetet, mire az egyik börtönlakó felállt, hogy ő megcsinálja a keresztet. Engedélyt kértem erre a projektre, megkaptam, felszenteltettem a keresztet, majd felfutottam vele a Hármashatár-hegy tetejére és visszahelyeztük a helyére a Himnusz és a Szózat taktusai mellett. A mai napig ott van.

Beszéljünk kicsit a jelmezeidről: hogy sikerül huszárruhát és ehhez hasonló jelmezeket beszerezned?

– Először a NATO kegyeleti futás során jött az ötlet, hogy huszárruhában vegyek részt az eseményen. Kutatómunkába kezdtem, hogy hol lehetne ilyet találni. Így kerültem az Magyar Televízió jelmeztárába, ami akkor még a Kunigunda utcában volt. Bitskey Tibor jelmezét kaptam meg, amit a Kőszívű ember fiaiban viselt. Következő évben már Fótra költözött a jelmeztár, úgyhogy kimentem oda, de ott közölték, hogy az én 189 cm-es magasságomban nincs. Egyszer csak beállított egy idős néni, aki „dehogynincs, jöjjön velem fiam!”- felkiáltással elvitt egy helyiségbe, ahol 80 huszárjelmezt tartottak. Ezúttal Cserhalmi György ruháját kaptam meg, ami eredeti huszárruha volt, a maga 20 kg-os súlyával. Azóta is egy hatalmas magyar zászlóval, huszárként futva emlékezem meg minden évben az Aradi 13-ról.

Mik a terveid a jövőre?

– Ugyan nem jövő, de roppant büszke vagyok arra, hogy 1 hónapja az Ultabalatonon rekordot állítottunk fel transzplantáltakkal. 1 éve találtam ki az ötletet, a Fresenius Medical és az Országos Szervátültetettek Szövetsége mögé állt az eseménynek, összegyűjtöttük a futókat és teljesítettük a 221 km-es távot. A csapat minden tagja szervátültetett volt, az eredmény ellenőrök által hitelesített.

Kiemelt esemény idénre a KKMHELP, majd Fehérváron egy vesetranszplantált fiatalemberrel fogok félmaratont futni, hivatalosan, chipesen, hitelesített pályán, melyhez többen fognak csatlakozni az Ultrabalatonon rekordot felállított szervátültetettek közül is, ami egyedülálló lesz.

Október 6-án is egy teljesen új dologgal rukkolunk elő társammal: ő egy 1848-as osztrák dragonyos jelmezben fog futni mellettem, míg én huszárruhában és ketten együtt így futunk fel a budai várba, így próbálunk emlékezni történelmünkre.

Ha pedig a hosszútávra tekintünk: szeretnék létrehozni egy csapatot Forrest Angyalai néven, melynek az lenne a feladata, hogy segítsék a közelükben lévő rászorulókat, akár egy mosógép bekötésével, akár villanyszereléssel, egy finom vacsorával, bármivel.

Külföldön is tervezel hasonló akciókat végrehajtani?

– Nagyon szeretnék, de ehhez támogatók kellenek. Szeretnék egy komolyabb futást határon túli magyarok lakta területeken. A helyszín szinte mindegy is, de mindenképp szeretnék valakit tolni az ott élő magyar közösségből, aki nehéz helyzetben van.

Forrest a film végén kicsit elfáradt, és hazament. Te hogy látod, Nálad el fog érkezni az a pont, amikor azt mondod, hogy elég?

– Biztos lesz olyan állapot, amikor valami miatt nem tudok futni, de nem akarok erre gondolni. Mindig a futásban szeretnék maradni: ha kell, versenyeket szervezek, jótékonykodom. Nem tudom elképzelni az életem e nélkül. Soha nem fog elhangozni nálam a fent említett mondat, mert nem mondhatjuk a gyerekeknek sem azt, hogy nem jövök, mert elfáradtam. Őket nem lehet cserbenhagyni, mert az élet már megtette. Nekünk nincs jogunk hozzá.