"Szavakkal ezt nem lehet kifejezni" - Kása András hosszú idő után végre karjaiban tarthatta koraszülött unokáját

Karácsonykor még csak a virtuális térben tudtak találkozni az Ausztriában élő lányukkal, a családjával, így a kicsi Olivérrel is, ám az új esztendő meghozta az új év legboldogabb pillanatát is, amit András szerint nehéz lesz majd überelni, sőt inkább lehetetlen. Január 6-án keltek volna útra a tervek szerint, ám az izgatottság és a tudat, hogy végre láthatják, kezükbe foghatják Olivért hajtotta őket, így már csütörtök este útnak eredtek, le sem feküdtek aludni. Mindenki izgatott volt, hiszen tudták, hogy olyan pillanat következik, amire nagyon-nagyon régóta vártak már, és ami ott lesz életük legszebb momentumai között. 

600 km és jó pár óra kocsikázás után megérkeztek a Salzburg melletti kis településre, ahol a nyugalom szigete fogadta őket, ám a bennük eluralkodó érzések kicsi sem a nyugalomról szóltak. A GPS csak egy darabig navigált, ám utána telefonos segítségre volt szükségük, hogy célba érjenek. Szimi instruálta a családot, András azonban ekkor már olyan izgatott volt, hogy vissza sem szállt az autóba, hanem a rá jellemző sportossággal, futva indult útnak. Nem érdekelte semmi, csak egy cél lebegett a szeme előtt, hogy végre magához ölelhesse a család legkisebb tagját, ám legnagyobb hősét. A többiek kocsival követté őt, akik szintén a nagy találkozás pillanatára vártak gyermeki izgatottsággal és csillogással a szemükben. Amikor megérkeztek, semmit nem pakoltak ki az autóból, csak kiszálltak, és a bejárati ajtó felé vették az irányt.

Odabent pedig megtörtént a csoda, a nagy találkozás. Olivér hatalmas mosollyal az arcán fogadta őket, mintha mi sem történt volna az elmúlt időszakban. Amit akkor ott éreztek Andrásék, azt szavakkal nem tudják kifejezni. Hála és öröm volt a szívükben. Először csak hosszú perceken keresztül csodálták, majd magukhoz ölelgették a kis csöppséget, aki biztonságban érezhette magát a család minden tagjának karjai között. Az örömöt fokozta az is, hogy Szimiéket utoljára 2021 decemberében látták, tehát több mint egy évet vártak a velük való találkozásra is. 

András az év, sőt az élete legcsodálatosabb pillanatai közé sorolja a kint töltött napokat, és ahogy mondja, nem lehet elég hálás menyasszonyának, Briginek, aki mindenben támogatta őt, sosem engedte el a kezét, és egymásra támaszkodva tudták átvészelni ezt a nehéz időszakot. Az utazás megszervezésében és megvalósításában is rengeteget segített Brigi, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Isteni csodának vélik, hogy a sok megpróbáltatás után a könnyek, és az aggódás helyét a mosoly, az önfeledt nevetés vette át. Sosem érezte ennyire teljesnek az életét a csupaszív agárdi családapa, aki ahogy mondja élete párja nélkül nem lenne kerek ez a csodálatos történet. Együtt szárnyal az életük, és nincs olyan akadály amit ne tudnának legyőzni, a boldog pillanatok pedig közösen megélve az igaziak, és reméljük, hogy mostantól csak az örömteli pillanatok határozzák majd meg a Kása-család életét.