Buzgó József rovata

2017.12.16. 06:00

Száguldó jódlis

Vöröslő fejjel azt ordította: „Cselovékok! Takarodjatok az utamból, mert baj lesz!” Hát lett is.

Forrás: népsport 50.

Fotó: Szalai Attila

Az öttusázók értelemszerűen sokoldalú sportemberek, hiszen lovagolnak, vívnak, lőnek, úsznak, futnak, de higgyék el nekem, hogy a kiegészítő sportágaikban sem mennek a szomszédba segítségért. Az én időmben (hetvenes, nyolcvanas évek) a pentatlonisták többsége kiválóan futballozott, teniszezett, pingpongozott, síelt. Az utóbbi magas szintű elsajátításáért rendkívül sokat tett Török Ferenc szövetségi kapitány, aki amint 1976 őszén elfoglalta tüzes trónját, azonnal teljhatalommal rendelkezett, uralta a sportágat, csak azt nem tudta elintézni, amit nem is akart – olvasható a Mediaworks megyei lapjainak Népsport mellékletében.

Bevezette például a téli (luxus) edzőtáborokat, amelyeknek fő attrakciója az alpesi síelés volt (a hajnali mínusz húsz fokban elrendelt 15-20 kilométeres futásokat leszámítva). Az egyik Csorba-tavi összetartásunkon, ugyan megpróbálkozott elfogadtatni velünk a sífutást is, de gyorsan el is dobatta velünk a vékonyka léceket, mivel már az első „edzésen” akkorákat „pereceltünk”, hogy öröm volt nézni. A közelben tébláboló turisták majd’ megszakadtak a röhögéstől a burleszkfilmekbe illő produkcióinktól. Talán még a nagy nevettetők, Charlie Chaplin, Stan Laurel és Oliver Hardy (Stan és Pan) sem tudta volna nálunk jobban eljátszani az ügyetlen sífutót… Különösen Kancsal „Tami” Tamás volt elemében, aki nemes egyszerűséggel, fékezés nélkül csúszott bele a tömegbe, miközben a maga rendkívül hadarós stílusában, vöröslő fejjel azt ordította: „Cselovékok! Takarodjatok az utamból, mert baj lesz!” Hát lett is. Az emberek (a cselovékok) úgy röpködtek, mint Jurij Gagarin az űrben.

A szélesebb, emberesebb léceken viszont elég gyorsan belejöttünk a száguldásba, nem véletlenül neveztek minket a lejtők ördögeinek. A síelésben persze azt élveztük a leginkább, amikor két lesiklás között betértünk a hegyi kocsmába (újgazdagul mondva: a hüttébe) és legurítottunk egy-két grogot vagy snapszot, amelyeknek jótékony hatása a pályán is rögvest megmutatkozott, a szlalomozást teljesen kiiktatva, „snúrban” száguldoztunk lefelé, mint az őrültek.

Az egyik legemlékezetesebb sítáborunkat a bajorországi biatlonközpontban, Ruhpoldingban éltük meg. A csodás vidék, a hófödte csúcsok, a fehér paplannal takarózó fenyők látványa giccsfestők vásznára kívánkozott. Már a megérkezésünk is könnyfakasztó volt. Mézeskalács házikóra hajazó szállásunk „kricsmijének” apró ablakán belesve éppen azt a jelenetet láttuk, amint egy „palimadár” literes korsójából éppen magára önti az éltető nedűt…

Dobi „Lujó”, aki tanulókorában felszolgálóként dolgozott a Bakony étteremben, nyomban kiszúrta, hogy a korsó ólommal van feltöltve, csak a legtetején van helye a sörnek. Egy kézzel pedig szinte képtelenség megtartani a majd’ ötkilónyi súlyt. A vacsoránál jött is a főnök, felkínálta a lehetőséget, aki hibátlanul kiissza a korsóból a sört, ő és az asztaltársai két hétig annyit isznak, amennyit nem szégyellnek. Oké – mondta „Lujó”, majd a korsót kívülről ráfektette az alkarjára és gond nélkül kihörpintette a sört. A tulaj nem hitt a szemének. Jó néhány száz márkájába került a vicce… Nekünk viszont tetszett.

Ruhpoldingi két hetünk alatt sokat portyáztunk, jártuk a környék síparadicsomait, így jutottunk el osztrák területre, a világ egyik leghíresebb pályájára, Kitzbühelbe, ahol a félelmetes lesiklóvilágkupaversenyt, a HahnenkammRennent rendezik. Csapatorvosunk, az egykori válogatott síző, dr. Gótzy Gyula irányításával felóvatoskodtunk az 1665 méteres magasságban lévő rajthelyhez, de ott hóba gyökerezett a sílécünk. Megboldogult kaszkadőr koromban ugrottam vízbe 20 méter magasból, voltam akasztott, sőt felrobbantott ember is, de halálfélelmet akkor sem éreztem…

Ám Gótzy doktor azt mondta, nem lesz semmi baj, ő megy előre, a necces részeknél megáll, hogy ha mégis történne valami, tudjon segíteni… Már az első kanyarban valamennyien kicsúsztunk, belehuppantunk a háromméteres hóba, fél órába telt, mire kikászálódtunk belőle. Nagy nehezen, esve-kelve valahogy eljutottunk a pálya legbrutálisabb részéhez, az úgynevezett csőhöz, amikor egy hegyi gazdálkodó, tejeskannával a kezében, lobogó ballonkabátjában, jódlizva elszáguldott mellettünk. Csak úgy…

Karikatúra: Szalai Attila

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!