Szenvedélyes, szellemes, szemérmes - emlékkönyv készült Bokros Jánosnak

Baranyi Ferenc költő is eljött feleségével.
Feri és Jancsi az ELTE-n életre szóló barátságot kötöttek. Sülve-főve együtt voltak, a hétvégek nagy részét hol Monoron,  Baranyi szüleinél, hol Sárkeresztúron, Jancsi családja körében töltötték.
- Az egyetemi kompánia szépreményű ifjai rendszerint  a Ménesi úti kollégium közelében lévő  Borostyánban   találkoztak.  Világot verni véltünk, amikor az asztalt vertük, s ifjúi kedvünk valóban világverő  veszettség volt, noha döngetésre - úgy véltük az '50-'60-as évek évek fordulóján  -,  nekünk már csak a kocsmaasztal jutott. Elsőként Jánosnak jelent meg az Élet és Irodalomban Madárfütty című verse. Valamennyi "kompanista" személyes sikerének élte meg  a rangos irodalmi orgánumban való feltűnést - emlékezett a költő, majd "rágyújtott" néhány Bokros-versre, többségét kívülről tudja: "Cecén lakott a babám,/ Sárbogárdtól délre,/  hej, de sokat jártam én/ a nyáron Cecére!//  Nyáron is,  meg télen is,/  sárban is, meg fagyban is..."

A Vörösmarty Társaság által gondozott kötetben - tervezője Ivanics Zsolt grafikus - falubélije,  gyerekkori játszópajtása, a szintén korán elhunyt  Bella István is megszólal. Az 51 évet élt költő-tanárnak, Bokros Jánosnak életében két verseskötete jelent meg, az Imádság örömért ajánlását Bella írta. "Kedves János! A te verseid épp olyan tiszták, mint a falunkat félkarjával átölelő, nyugodt, csendes hullámzású, fényes gyerekkori patak volt. Szavaidban meg is fürödhetünk és fel is frissülhetünk..."
A Dinnyési Sárvízről van szó: "Te voltál nekünk Léthe, Kánaán,  varázstó, túl az Óperencián..."
Lírájáról  Bakonyi István is írt és beszélt.  Néhai Sobor Antal a Mesék mezején előszavában büszkélkedik Zámollyal és Sárkereszúrral, e  falvak Csanádit és Csoórit meg Bellát és Bokrost adták a magyar irodalomnak. 
Román Károly, az emlékkönyv szerkesztője  Márait is idézte.
- Kollegák voltunk, Bokros a József Attila Gimnáziumban, én a Vasváriban. Makacs és heves lokálpatrióta volt, de sohasem provinciális.  Márai szerint: az írók a kíváncsiság, a féltés, az emlékezés kényszerétől hajtva járnak  vissza szülőföldjükre. Minden író, költő  ugyanazt a tájat  festi, a gyermekkor tájait. Örökké hazajárnak, akkor is,  ha a világról beszélnek...

 Bokros János lányának kérésére tanítványai is szívesen rajzolták meg emlékképeiket a könyvbe.  Kovács Jánostól  megtudhattuk: egymás között Főnöknek hívták, szemükben ő volt a Boss, ahogyan ma mondanák.  
Takácsné  Simon Máriának is osztályfőnöke volt, ők  Oszinak becézték. Elmeséli,  azon fondorlatoskodtak: összehozzák a megrögzött agglegényt kémiatanárnőjükkel,  Csősz Judittal.  Ez akkor nem sikerült, de évekkel később egy pár lettek. Lányuk,  Judit apját korán elvesztette, de mindent megtesz azért, hogy emlékét életben tartsa. A könyv  létrejöttéért is sokat fáradozott. Édesapját  Mária hozta ki a kórházból saját felelősségére a 15 éves érettségi találkozóra. A 20 éves évfordulón már az özveggyel emlékeztek,  a 35. találkozóra pedig lányát is meghívták. Az öreg diákok fontosnak tartották, hogy Judit  minél többet megtudjon  apjáról. Kollegája,  Paál Lajos szerint: Kosztolányi tollára való tanár volt. 
- Három Bokros János él bennem. Egy dionüszoszi:  szenvedélyes, indulatos. A másik: kedves, szellemes, mulatós és tűnődős.  A harmadik: elmélyedő, csendesedő, s e csendben magában kint, és magában bent is elüldögélő. 
 Bobory Zoltán megidézte a Látó-kör és az Élő folyóirat rendezvényeit,  ahol  elsőként mondott Bokros-verseket, talán Román Károly, az örök emlékezetű Csukly Lojzi vagy Pesti János  biztatására.  Mondták: szedje össze magát, mert Bokros ugyanúgy, mint Bódás János, remek előadó.

Ami engem illet, mámoros vagyok egybefűzött összes verseitől. Nem csak a testes és súlyos lírai vallomásoktól, az olyan üdítőktől is, mint  a Csóri kutak legendája. A Fehérvári  rapszódiában látni vélem a bejáró sárréti diákot, aki a nagymama zsíros kenyerét falja. "János közi ferde cúg/ farba rúg és mellbe rúg,/  lábunk közé henteredik,/  s ellódít a Józsefig!..."
Kinőve vad csikókorából hátára vett egy-két tömött batyut, sorsunk drámáit, köztük a szétszóródás tragikumát. A Kálvin pásztor nyája  sűrű soraiban: "Elbocsájtattál, pásztor, a szétbitangolt nyájtól..." A Kálvin pásztor házát ez a két sor zárja: "a közöny sátán-ujja babrál/ és bontogatja őrhelyed."
Szeretett mulatni,  nótázni, énekelni is: "Én dünnyögök és dudorászok,/ mert ördögök és mennyországok/ ingerkedő játéka bennem,/  zsoltárral hűt, bordallal éget,/  fölém vonja a teljességet,/  amelyet én is kerekítettem."