Pilóta, bármi áron

A harmincas években járunk, amikor egy alig nyolcéves, apró termetű, cingár, kun-magyar kisfiú nagyapja makói tanyája udvarából végignézi, ahogy egy gyönyörű kétfedelű gép szárnyán Schmoll-paszta reklámmal leszáll a csordajárásra. Az őrizni való száz liba szaladhat, amerre lát, őt már nem érdekli más, csak az a csoda, ami zúgva, morogva, de méltóságteljesen gurul a legelőn. Akkor elhatározza, ő pilóta lesz, bármi áron...

Lovász Lilla



Molnár Dániel fiatalos lendülettel érkezik az Albatrosz Repülő Egyesület meghívására a Civil Házba, hogy egy élet történetét mesélje el. Ma, a kilencvenhez közeledve Dani bácsi ugyanolyan életerős, mint mondjuk tíz éve, amikor gyakorlott szertornász mozdulattal, a fizika törvényeit megszégyenítve, magát a földhöz képest derékszögben csupán két kezével tartotta meg  a célnak megfelelő oszlopon, rúdon. A műveletről fénykép tanúskodik, s ha orvosai nem tiltanák, ő bizony  most is képes lenne ugyanerre.
 S hogy hogyan folytatódott a történet a cipőpaszta-reklámos repülővel? A pilóta, aki kiszállt a Fokkerből, nagy sütőlapát kezét a kisfiúéba csapva bemutatkozott: Kaszala Károly vagyok.
-  Akkor még nem tudtam, de az a Kaszala volt, aki a Monarchia ász pilótájaként kilenc légi győzelmet szerezve harcolta végig az első világháborút, s később sportrepülőként világcsúcsokat döntött. Én pedig teljes harci díszben: klottgatyában, mezítláb mutatkoztam be. A pilóta és szerelője mégis hagyták, hadd segítsek a felszállásnál. Azt hiszem, akkor dőlt el a sorsom. Spártai életet éltem, de tudtam, mit akarok, miért küzdök.
 Úszott, evezett, szertornázott. Végigcsinálta a cserkész-,  a leventeképzőt. Utóbbinál már folyt a fiatalok felkészítése a katonai szolgálatra.
- Bizony, a mai gyerekeknek sem válna kárára, ha efféle komoly képzésben részesülnének. Hazaszeretetre, a családhoz, a röghöz való ragaszkodásra neveltek bennünket.


 
A második világháború a végéhez közeledett, mikor 1944 áprilisában a fiatal Dániel jelentkezett a repülőorvosi vizsgálatra. Májusban  be is hívták Algyőre, a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alaphoz.
 - Megkezdődött a kiképzésünk, s a  háború végi készlet-kimerülések ellenére  a négyhónapos intenzív oktatás alatt rengeteget repülhettünk.
   Ám, mire véget ért a képzés, az orosz az országban volt.
 - A mi csapatunkat hamarosan Németországba vezényelték, bár akkor nem tudtuk, miért. Bennem ötven év múlva tudatosult: a Messerschmitt-262-esekre, az első sugárhajtású gépre akartak átképezni.
 Ez azonban már nem történhetett meg. Az oroszok elérték Berlint, s Molnár Dániel csapata  a körbezárt területen ragadt. Sokaknak az utolsó pillanatban még sikerült átcsúszni a gyűrűn, s az Elbán keresztül Potsdam felé menekültek. Ők voltak a szerencsések: amerikaiak fogták el őket. Dani bácsi negyvened magával orosz hadifogságba esett, s a mai Szudéta-vidékre, a sagani táborba hurcolták. Ötvenhatezer szerencsétlennel megosztva sorsát, hat hónapig tartották fogva. Végül a 72-ről 48 kilóra lefogyva, 1945 szeptember 4-én szabadult, Szegeden. 
-  Hazafelé vettem volna az irányt, csakhogy a Tiszán át vezető hídon orosz őrség állt, s jóakarók megsúgták, ha átmegyek, hiába az elbocsátólevél, visznek vissza munkatáborba. No, hát én oda többet nem megyek, mondtam magamnak. Megvártam az éjjelt, és átúsztam a folyót, majd még 30 kilométert gyalogolva a kertek alatt, árkon-bokron, uborkáson át hazaértem Makóra.
 De még nem volt vége a viszontagságoknak. Molnár Dániel hamarosan jelentkezett az újonnan alakult magyar légierőbe, mint kiképzett pilóta. Nem kellett volna...
 - Amikor látták az elvtársak, hogy a Horthy-féle kiképzést kaptam, rögtön hazaáruló lettem. Felajánlották, lépjek be a pártba, mire megkérdeztem: mégis milyen pártba... Erre már verte az asztalt az elvtárs, én meg felpattantam, mint a jancsiszeg, s azt mondtam: ész nélkül lehet, de ésszel soha. Ezzel el is vágtam magam a repüléstől majd' egy életre. Negyven évig gép közelébe sem engedtek.
 Makón nem volt maradása, s bár ajánlották, disszidáljon, tudta, sosem szabadulna a honvágytól. Végül Székesfehérvárra került, 1948-ban  azóta is városunkban él.
 - 1984-ben ülhettem újra repülőbe. Mivel akkor még a rendszerváltás előtti időket éltük, ez sem volt egyszerű, de a régi hangármesterünknek sikerült elérni, hogy a már ártalmatlan veteránok visszaszállhassanak fészkükre. A szegedi reptéren egy Zlinbe csatolhattam  be magam, s a pilóta nyomban át is engedte a botkormányt, ahogy felszálltunk. Mondhatom: akkorát üvöltöttem örömömben, mint az első egyedül repülők. Negyven percig voltunk fenn, s végül megsturcoltuk a hangárokat. Közelről láttam, negyven év múltán, hiába minden ideológia, többszöri átfestés, a felirat rajtuk még mindig a régi volt: Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap kiképző ezrede. 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!