Petrányi Zsoltnak a padlón kéne lennie, de ehelyett...

Fussunk neki egy kis személyessel: Petrányi Zsolt, a Kortárs Művészeti Intézet és a Műcsarnok egykori igazgatója azon kevesek közé tartozik az életemben, akivel kimondatlanul is mindig csak a vesszőt tesszük ki, amikor elbúcsúzunk. Többnyire két-három év múlva jön az újabb találkozás, de nekünk nem kell mindent elölről kezdeni: leülünk, egy kicsit lazítunk, aztán hajrá...

Boda András

Most - hol máshol - a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben beszéljük meg a Randevú előtti randevút: amikor pontban egykor átérek,  egy fotelben ücsörög, kényelmesen, kedélyesen beszélget, az arca kisimult, a szájában pedig egy akkora szivar, mint egy szépen kifőtt debreceni. Viszonylag kevéssé emlékeztet munkanélkülire. Pedig az. Január 31-én búcsúzott el a budapesti Műcsarnok igazgatói székétől és kollégáitól is.
Két szóban megegyezünk, itt még nem beszélhetünk egymással  - ne lőjük el a puskaport, arra ott lesz majd a Mystic Club és Étterem, vendéglátónk: legendás kockás laptopom, jegyzetfüzetem tehát egyelőre zsebben pihen. És még egy bő félórán át ott is marad - kiautózni a volt Bowling épületéig, a Radarba ugyan csak öt perc, ott viszont vesztünkre, bemelegítésképp   nem szakmai dolgokba csapunk bele. Sőt, a  legveszélyesebb téma, a motorozás a fő irány: egy idő után, mint rendesen, vészesen úgy néz ki, velem készül majd el az interjú, sürgősen le kell állni. Időközben az ebédünk is elkészül  - Mystic vasalt csirkemell steakburgonyával, és némi  Mystic salátával -, na, végre csendben tudok  lenni egy kicsit, amíg belapátoljuk az ízes falatokat. Motoroztunk, ettünk is  a kávét már komoly munka közben szürcsöljük el.

 



2010. december 29-ei az az interjú, amit egy internetes kulturális portál készített Zsolttal, aki sok más mellett elmondta: "A következő öt év programja az előretekintésről szólna. A pályázatom szlogenje: A művészet jövője, a jövő művészete." Jó cím. Ennek szűk két hónapja. A szép tervek után jöttek a tények, tömött sorokban: Petrányi pályázatát  csakúgy egyébként, mint a szintén rangos művészettörténész Fabényi Júliáét, vagy Molnár Máriáét, Tarnóczai Éváét,  sőt: az Európa talán legjelentékenyebb kortárs gyűjteményével rendelkező Francesca von Habsburgét  eredménytelennek tekintették az elbírálók. Petrányi Zsolt mondja, úgy tessék elképzelni, mindenfajta indulattól mentesen, szépen:
- Igen, azokban az utolsó napokban éreztem némi csalódottságot... Hogyan lehetséges, hogy kiíródik egy pályázat, és mind az öt pályázó azt a választ kapja, hogy amit beadott, az  nem felel meg a 21. század kihívásainak és a kultúrpolitikának? Mert nemcsak az a kérdés, hogy a kultúrpolitikát mint olyat, egyáltalán megfogalmazta-e itt valaki, hanem az is, hogy vajon ki az, aki a 21. század kihívásait komolyabban venné, mint ez az öt pályázó... Az eredménytelenek.
Alighanem Gulyás Gábor, vetjük közbe afféle szikár tényanyagként - egyébként a debreceni Modem igazgatója, akit mindezek után pályáztatás  nélkül neveztek ki a Műcsarnok élére.
A kiválasztás folyamata, a processzus volt kínos, mondja Petrányi: az agárfuttatás nyúl nélkül. Mert válasszanak, akit akarnak, de akkor felesleges volt mindezt végigjátszani, valamifajta demokratikus illúziókeltés céljából.
Azért ennyire simán nem megyünk el az új igazgató személye mellett  sem - röpke véleményezést kérünk Gulyás Gáborról.
- Hivatalosan azt szoktam nyilatkozni, hogy a debreceni Modemben érdekes dolgok zajlottak, s remélem, az új igazgató sikeres lesz azokban a nagyszabású tervekben is, amikről a Műcsarnokkal kapcsolatban beszélt. Többször találkoztunk egyébként a korábbi években, összefutottunk itt-ott, de nem volt kapcsolatunk.

Politikáról beszélgetünk azután - ha valahol, hát itt (is) megkerülhetetlen téma. Rövidlátás, provincializmus és butaság - kétlem, hogy mi ketten tehetünk leginkább róla, ha ezek a leggyakoribb felbukkanó slágvortok.
- A rövidlátás és a provincializmus a személyes érdekek érvényesítését jelenti; pillanatnyi problémamegoldást; átfogó stratégiák hiányát, felelőtlen nyilatkozatokat. Ez van. Elsősorban is ez húzza vissza a szándékokat, hogy  a lehetőségeinket kihasználjuk. Sajnálatos, hogy a kultúra jelentőségét, az európai reprezentáció értékét nem ismeri fel a politika. Ami egyébként területként kezeli a kultúrát  viszont ez nem terület, hanem ügy: és ez állati nagy különbség. Nem a kulturális terület igényét kell-kellene kielégíteni ugyanis, hanem az összes többi terület érdekében kell mindent megadni azért, hogy a kultúra ügye éljen. Ehhez képest jelenleg mindenkinek, az intézményeknek, a bennük dolgozóknak évről évre zajló létindok-vitái vannak a fenntartókkal, miközben foggal-körömmel próbálják megteremteni azt az értéket, ami Magyarországot európai státuszú kulturális központtá teszi. A szomorú az, hogy minden alapunk meglenne rá, hogy azok is legyünk...

De mitől is vagyunk mi olyan különlegesek? És: tényleg azok vagyunk? Vagy ezt is csak  szeretjük elhinni?
- Hirtelen, egymás mellett eszembe jutnak nevek: Kurtág, Ligeti, a kortárs zene messiásai közel s távol... Tarr Béla és egy sor kiváló fiatal filmes, aztán Kertész, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, és hosszan lehetne folytatni. Szándékosan nem is említem Capát, André Kertészt, Bartókot vagy Moholy-Nagyot  mert most is vannak magyarok, akikre Európa és a világ felkapja a fejét. Ők lehetnének a referenciák  hogy legalább házon belül ne kelljen magyarázni, miről beszélünk.
Bizonygatás, évről évre folyó létindok-viták... Nem szeretnék Mórickának tűnni, akinek mindenről az jut eszébe  de félénken megkockáztatom: nem ugyanaz zajlik vajon az országos kultúrszcénában   nagyban, mint ami Dunaújvárosban a Kortárs Művészeti Intézettel? Persze, jól tetszenek érezni,  erőst költői a kérdés, Zsolt határozottan bólint  - márpedig ő elég alaposan ismeri mind a két oldalt. Dettó ugyanúgy megy minden, ahogyan a nagypolitika is működik-viselkedik...
De mi lehet ennek a képletnek a megoldása? Felesleges bármit tenni, csak ki kell várnunk, amíg lassacskán, remélhetőleg egyszer megváltozik, normális(abb) lesz minden?
 Ha ma, most  kérdezel meg, lehet, az a nagy tanulság, hogy  azt kell gondoljam, a művészeti élet résztvevői egyenként a saját szélmalomharcukat vívják, abban a meggyőződésben, hogy valamit jobbá tesznek, megmentenek  miközben a folyamatok nagyon nagy tehetetlenséggel, lassan mennek előre, szinte alig változva. Mintha csak egy robogó gőzmozdonyon ugrálnánk és toporzékolnánk, hogy azonnal álljon meg. És mégis ugrálni és toporzékolni kell  mert neked lesz jobb, ha valamit legalább csinálsz... Az is igaz, hogy ezek a szélmalomharcosok azért nagyon is sok mindent elértek, tettek, megmentettek már...

Egy szélmalomharcos most mindenesetre leeresztett kopjával áll - muszáj megkérdezni, mi lesz vele, mert az azért világos, a szivar csak az előremenekülés, a kötelező optimizmus jelképe...
- Nincsenek valami nagy tartalékaim. Három hónapig el tudok vegetálni, de őszintén remélem, ha van a magyar intézményi struktúrában olyan feladat, amiben számítanak-számíthatnak rám, az hamarosan ki fog derülni. Szeretnék Magyarországon maradni, mert minden ide köt  és még valami: szeretnék a szakmámban maradni, mert minden ahhoz köt. De ha három hónapig nem merül fel semmi, nyilván olyan egzisztenciális nyomás alatt leszek, hogy muszáj lesz más irányban is körülnéznem.
- Negyvenöt éves vagyok, át kell gondolnom, mire számíthatok még. Elképesztően nagy szerencsém volt egész életemben. Az egyetem után mindent elsőre megkaptam: Velencei Biennálé, állás a Műcsarnokban, aztán a Kortárs Művészeti Intézet igazgatói széke, onnan a Műcsarnoké  ilyen volt a vonal, jól értsd meg, a Műcsarnokban azt gondoltam, valami hasonló adódik - aztán persze nem kellemes egyszer csak rájönni, hogy egyelőre vége, ha nem is a te hibád, tehetségtelenséged az oka... Nem kell csodálkozni, hogy nem kell a tapasztalatod, a kapcsolatrendszered  más is szeretne élni a sajátjával... És azután szépen rá kell jönni, semmi gond nincs, csak meg kell fogalmazni, mit szeretnél, mit akarsz csinálni. Egy hónappal az igazgatóváltás után elképesztő távolságra vagyok attól az élettől, amit a Műcsarnok élén töltöttem. A helyzet lélektanilag  teljesen megelégedett pozíció. Úgy éltem meg az elmúlt öt évet, hogy azokat a célokat, amiket a Műcsarnokkal kapcsolatosan kitűztem  hogy milyen kiállítások legyenek, milyen kiadványokat jelentessünk meg, milyen legyen az élet ott , úgy érzem, sikerült elérni. Erről szól, ezért van  a szivar. Mert épp padlón kéne lenni, de én mégis úgy érzem,  a szivar jár  még ha esetleg nem is mondja senki...

Toll le, a jobb kezem már úgyis eléggé zsibbadt  szerencsére  pont van még időnk pár szóra  levezetésképp, csak hogy kicsit levegyük  vállunkról a megváltásunkra alaposan rászoruló világ napi gondjait. Aztán a nevezetes szivar maradéka gondosan visszakerül a kis fémhengerbe (és amikor elalszik odabenn, lesz ám nagy horkolás - azért röhögjünk is egy kicsit, ha már találkoztunk), mi pedig elindulunk, vissza a városba. A KMI-hez megyünk, Zsolt még betér pár percre - elköszönünk. Alighanem újabb pár évre  de én pontosan tudom, csak egy újabb vessző került a beszélgetés menetébe. Innen folytatjuk: egy új szivarral, még vidámabban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!