Nem ők arattak, őket aratta a halál

Egy másik háborúban történt, nem a Nagy Háborúban. (Változik egyáltalán a harcok természete, vagy csak a technika lesz korszerűbb, az ember lesz egyre felkészültebb és leleményesebb a vele szemben álló szerencsétlen lemészárlásában?) Hazafelé jöttem valamikor a kilencvenes években a Balkánról, s éppen Eduardóra vártam (akit végül Bolíviában lőttek le néhány hete), ezért könyvet kerítettem, s olvastam. Egy Szlavenka Drakulics nevű kolléganő riportkötete volt, ezt írta: A háború olyan, mint a sárkány, a távoli országban élő mesebeli szörnyeteg: az ember nem akarja elhinni, hogy e szörny bármi módon hathat az életére, győzködi magát, hogy minden úgy marad, mint régen volt. Aztán álmában szétszaggatott tetemek kínozzák lidércnyomásként, és lassan el tudja képzelni a tulajdon halálát is... Vajon hány asszony képzelte el férje, fia s aztán tulajdon halálát a Nagy Háború idején, s később is, a második világégésben? Ilyenkor augusztusban aratni kellett volna 1915-ben és 1944-ben. Ám a parasztemberek helyett a halál aratott, egymást ölték azok, akiknek kaszától volt kérges a tenyere. Az otthon maradottak pedig imádkoztak, s dolgoztak, a távolból szeretett férfi munkáját végezték. Így volt ez szerte Európában, és másutt is. És egyre több árván maradt családnál szegték meg a szent kenyeret. Egyre több honvéd került sírba a székesfehérvári alakulatoktól, a 17-esektől, a 69-esektől és a 10-es huszároktól. Egyre több kasza lógott a pajtákban gazdátlanul. 


Balra védelmi vonal, jobbról kilátás San Martino del Carso-nál a Templomdomb környékén
Fotó: Nagy Norbert

Egykor így írt egy fehérvári lapnak a tudósító, aki a fronton járt: "Egész temetőkultusz fejlődött ki a Doberdón, anyagát is, ötleteit is bőven termi az olasz támadások veszett dübörgése, ami sokszor félbeszakítja még itt is a munkát. A gránátok nem kímélik a halottak kertjét sem. A főút mentén sírok mindenfelé, de jobbára magyar ezredből; mindnek más itt az alakja, a kerítése, a keresztje, de mindegyiké megható, mert a hozzánőttek szeretete emelte. 

Ha egyszer ennek vége lesz, Doberdó temetői lesznek a magyar nép búcsújáró helyei, odamennek majd a szent processziók..." Ma már tudjuk, az olaszok által Sacra Zónának, azaz Szent Területnek elnevezett vidék nem lett magyar zarándokhely évtizedekig - és máig sem. A politika így akarta. Az utóbbi időkben egyre többen járnak arra: felfedezik az elhagyott állásokat, kavernákat, nemzetiszín szalagot kötnek a feszületekre és szögesdrótkerítést, rozsdás kulacsot visznek magukkal haza. És csak az újra elmondott imákat hagyják a dombok között, hogy megtáncoltassa a szavakat a szél - mielőtt a Megváltó meghallgatná őket. 

Kiállítás egy ház udvarán San Martino del Carso-ban


A köztársasági elnök jelenlétében májusban szentelték meg újra a magyar kápolnát