2009.04.01. 04:26
Látod Mama, ezekért a pillanatokért érdemes élni...
Székesfehérvár - Az anyai szív mindig a kisfiáért dobban. Ifjabb Ocskay Gábor édesanyja, Zsuzsa néni elvesztette kincsét, de tudja, gyermeke minden pillanatban vele van.
Erős, elképesztően erős asszony ifjabb Ocskay Gábor anyukája. Támasza is van, mégpedig két csodálatos ifjú hölgy, fia menyasszonya, Nóra és lánya, Zsuzsa, akik egymást segítik, támogatják.
- Milyen volt Gábor gyermekként anyai szemmel?
A legjobb gyerek volt a világon. Udvarias, készséges, szorgalmas, jól tanuló, nem is emlékszem, hogy valaha bármilyen rosszaságot csinált volna. Fantasztikus kisember volt már akkor is.
Ocskay Gábort szeretett édesanyja mindig, mindenben segítette
- Az a tudatosság, amely a felnőtt pályáján látszott, már akkor tapasztalható volt?
- Igen, születése óta tudatosan élt, ebben biztosan közrejátszott a sport, az édesapja és a nevelésünk is. 1977-ben költöztünk Fehérvárra, mindig az apja mellett volt, tudta, hogy mit szeretne csinálni, ha felnő. Korán kiderült, hogy nagyon ügyes a jégkoronghoz és ez meghatározta az életét.
- Anyás fiú volt?
- Talán igen, bár ezt nem merem nyugodt szívvel kijelenteni, hiszen édesapjával a hoki miatt rengeteg időt töltött. Mindkét gyermekem mindent megoszthatott velem, örömöt, bánatot, szerelmet. Igazi traumaként éltem meg, amikor huszonévesen kiröppent a családi fészekből és benéztem a szekrénybe, de már nem voltak ott a ruhái. Szerencsére utána sem volt olyan nap, amikor ne beszéltünk volna.
- Mit érzett akkor, amikor kiderült, hogy Gábornak nincs minden rendben a szívével 2004-ben?
- A húgától értesültem a dolgokról, hiszen a fiam olyan állapotban volt, hogy személyesen ezt nem tudta elmondani nekünk... Itt voltam a pályán, amikor visszaért Pestről a vizsgálatokról. Senkinek nem kívánom, hogy így lássa a gyermekét, keresztülgázolt mindenen, rohant az öltöző felé és azt gondoltam: csak most ne történjen semmi baj, folytathassa a pályafutását, mert ha nem, akkor azt nem tudja feldolgozni. Hálás szívvel gondolunk Papp Lajos professzorra és csapatára, mert ha ő nem ad engedélyt Gábornak, akkor az lett volna a fiam végzete... Életem egyik legszebb napja volt, amikor 2004 december 29-én visszatért a jégre és hallottam a munkahelyemen, hogy skandálja a nevét a tömeg. A mai napig megvan az az sms, amit tőle kaptam: "Látod Mama, ezekért a pillanatokért érdemes élni..."
- El lehet fogadni, hogy Gábor nincs többé?
- Nem, felfoghatatlan, csodálkozom magam is, hogy hogyan tudom ezt így elviselni. Tudom, hogy hamarosan rámszakad az a mérhetetlen hiányérzet, magány, az űr, amit itthagyott, de azt is tudom, hogy minden pillanatban mellettem van. Tegnap, az otthonomban is valami azt súgta, itt van a közelemben és ránéztem a mosolygós fényképére. Ami erőt és kitartást ad Gábor nagy szerelme, az unoköccse, a két éves Bendegúz, illetve a lányom és menyasszonya, Nóri. Korábban ágálltam, hogy az unokámból jégkorongozó legyen, hiszen 2004 óta nekem minden mérkőzés egy örökkévalóságnak tűnt, vártam a végső dudaszót, hogy lássam a fiamat fáradtan, de egészségesen lejönni a jégről. De azt hiszem, Bendegúznak folytatnia kell a családi hagyományt, hiszen már most tökéletesen fogja az ütőt és mióta Gábor elment, folyamatosan jégkorongozik...
Ma kísérik utolsó útjára ifjabb Ocskay Gábort, az Alba Volán jégkorongozóját. Sokan lesznek a csarnoknál és a temetőben egyaránt.
| Az, az átkozott mobil telefon az oka mindennek! Azon a rettenetes éjszakán azt álmodtam, hogy SMS-t kaptam. Reggelre már el is felejtettem, ám amikor átmentem a másik szobába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy éjszakára - amit soha nem tettem eddig - bekapcsolva felejtettem a telefonomat. Rögtön eszembe jutott az álmom, vagy talán nem is álmodtam?... Vadul böngészni kezdtem. Bár ne tettem volna! Egy éjfél utáni üzenet, majd egy másik, ami hajnaltájban érkezett tudatta velem: "Gábor meghalt éjfélkor, szívinfarktusban." Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor. Azonosítottam a küldőt, de még akkor sem jutott el a tudatomig: "Kiscsicsó nincs többé"! Ő, akit alig néhány napos korában, pólyában fogtam a kezemben. Aki kisgyerekként, amikor nálunk járt csillogó szemmel nézte a falon függő hokis relikviákat, majd elkérte az egyik hokis figurát. És az is ő volt, aki korosztályából az utolsóként kezdett tegezni. A többieknek már javában ment a "hello", a "szevasz", hogy vagy, amikor ő még mindig kerülte a megszólítást. "Miért nem tegezel már végre? Mert pólyás korod óta ismerlek?" - kérdeztem egyszer korholóan. Halkan mondta, mint mindig: "Éppen ezért! De ha huszonöt leszek megteszem." Szigorúan tartotta magát a dátumhoz. Negyedszázados lett, amikor végre azt mondta: Szervusz, Laci bá. Nézem az SMS-t, és olyan dolgok jutnak eszembe életről, hitről, amiknek nem szabadna... Inkább megpróbálok a mérkőzések előtti rezzenéstelen arcára gondolni. Ahogy a kezdő bedobás előtt odament kapusához: összekoccintották a fejüket, majd biztatásként, két hatalmasat rácsapott a lábvédőjére. Hányszor borult a gólörömnél a szerző nyakába és hányszor borultak a társak az ő nyakába? Hogy tudott küzdeni! Emberelőnyben, hátrányban, akkor, amikor már veszni látszott a fejsze nyele. Meg amikor már el is veszett! Intézmény volt ő. Olyan intézmény, aki csak a jót örökölte apjától, anyjától. Úristen! Egy hónap múlva már lassan a végéhez közeledik az A-csoportos világbajnokság. Nélküle! Ezért kering az agyamban sok minden életről, hitről aminek nem lenne szabad! Gábor! Most a Finnország elleni meccs előtt, azt kellene kívánnom Neked: "Mindent bele! Jó felkészülést!" E helyett csak ennyit mondhatok: "Nyugodj békében!" Török László |
