Kézből kézbe átadott emlékek

A legfiatalabb, még nem is nagykorú, egyenruhás  Böhm Martin leginkább e tekinteteket kutatja. Ahogy rég porladó dédapja emlékeit szedegeti össze a családi legendáriumból, a remélhetőleg igazat hordozó történelemkönyvek lapjairól, s a hatvan-hetven éves tárgyak titkos, néma üzeneteiből. Nincs könnyű dolga, mert a történelmet a győztesek írják. Mindig. S mi, magyarok kétszer is veszettünk a 20. század rettenetes háborúiban - nem kisebb szenvedéssel az önbecsülésünket is.
A napokban jegyezték be hivatalosan is a Magyar Királyi Szent István 3. Honvéd Gyalogezred Hagyományőrző Egyesületét, amely a hajdani ezrednap emlékére megtartotta első ünnepét Nagyboldogasszony napján. A székesfehérvári klasszicista építésű tiszti kaszinó a mai napig a Magyar Honvédség tulajdona, termeiben látványos katonai kiállítás tekinthető meg ingyenesen  száz évet felölelő hadi relikviák ból. A fehérvári 3. gyalogezrednek volt tatai és komáromi zászlóalja is, így onnan is érkeztek a megemlékezésre hagyományőrzők. Az egyesület elnöke Laborc György Péter országszerte ismert military-gyűjtő, alelnöke Vizi László jogász, a tatai Dinga László a Történelmi Vitézi Rend tagja is - mind elkötelezettek a magyar történelmi emlékezet megtisztításáért. És még mindig élnek túlélők! Kevesen, a múlt tanúi, kérdezzük őket!
Székesfehérvárott megjelent az 1915. december 3-án született vitéz békei Koós Ottó, akinek édesapja volt a gyalogezred tábornoka, a fehérvári temetőben alussza örök álmát, fia pedig századosi rangban szolgált a háború idején. Autóval érkezett, memóriája ragyogó, életkedve töretlen. Nyugalmazott alezredesként rehabilitálták.

- 1930-1944 között laktunk Székesfeháron, édesapámat ide vezényelték. Engem 1938-ban avattak tisztté a Ludovikán, s én kísértem 1941. október 27-én a fehérvári gyalogezred első zászlóaljait az állomásra,  a keleti hadszíntérre vitte katonáinkat a vonat - csöndesülünk el. Major Pál honvéd őrnagy, hadtörténész beszámolt az óriási frontveszteségekről, s a doni katasztrófáról a mostani megemlékezésen. S hányszor és hányszor leírtuk, hogy az el nem sírt könnyek, s a meg nem gyászolt apák és fivérek  lelke kapjon egy-egy fohászt az utódoktól, ha már a bűnös nemzet gyermekeinként nem kaphattak, csak titokban...
- Ungvárnál estem fogságba 1944-ben. A szovjet hadifogolytáborok felé indított szerelvényünk 2500 magyar katonájából tíz százalék érkezett haza. Én tíz évet töltöttem a Szovjetunió lágereiben, Voronyezsben, Sztalingrádban, kétszer az Uralban. Huszonöt évre ítéltek, de a Gondviselés közbenjárására 1955.  november 20-án hazatértem. S Hajnalka, a gyűrűs menyasszonyom megvárt - emeli fel kezét a délceg, karcsú úr, ujján azzal a bizonyos karikagyűrűvel... A család tudta, hogy él, 1945. december 3-án, a születésnapján írhatott lapot először haza. Ám a viszontlátás 1956. (!) október 8-án következhetett be, mert a tízéves hadifogság után a magyar elvtársak még egy kicsit a honi börtönvilágban is átképezték Koós Ottót. De itt van. Velünk van. És Hajnalka most is csókkal eresztette útnak Fehérvárra Fonyódról urát.
Közben frissen gőzölgő kávé érkezik, Rangel István, a fehérvári tiszti klubb-béli kiállítás vezetője szintén korhű ruhában látja vendégül a maroknyi ünneplőt. Lábán eredeti, vagy hatvan-hetven éves birgeri csizma, a posztó egyenruha mai utánzat, tölténytáska, derékszíj  kézműves munkák. A tatai Dinga László is úgy viseli az egyenruhát, mintha ráöntötték volna. Két különböző generáció hagyományőrzői. A harmadik Böhm Martin, a 18 éves fehérvári ifjú. Dédapja után öltötte fel a mundért, s szenvedélyes military-gyűjtő. Békés, szelíd. Neki élő ez a történelem.