Hagyományokból épített házat - Sebő Ferenc mesélt pályafutásáról

Énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató, egyetemi tanár, a népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő együttes vezetője. Az általa alapított Hagyományok Háza szakmai igazgatója. Hozzá még építészmérnök is. És apa, aki lányát kísérte Fehérvárra, ahol Rózsi a Cseresznyéskert díszlettervezőjének asszisztense a Vörösmarty Színházban. A véletlenek szerencsés egybeesése. Így egy kellemes ebéd mellett elbeszélgethettünk, utána pedig Sebő Ferenc elmondhatta és megmutathatta a lányának, milyen volt, milyen lett a város, ahonnan indult. S ha már a múló időről esett szó, kiderült, hogy Sebő Ferenc két fiúval is büszkélkedhet: a nagyobbik, Feri 32 éves, színházzal foglalkozik, a kisebbik, Laci 30 éves, számítógépes animációkat készít, és külföldön dolgozik.

Minderről már a Kiskulacs kellemes belső terében esik szó. Letelepedünk, és Sebő Ferenc magától értetődő természetességgel válaszol a kérdésre:

- Persze, hogy érzek nosztalgiát a város iránt, feltámadnak az emlékek. Szekszárdon születtem, de csak azért, mert a háború után a szüleim ott verődtek össze. Ott születtem, de hamarosan visszatértünk Fehérvárra. Nagyon kellemes éveket töltöttem itt. A József Attila Gimnáziumba jártam, ahová annak idején apám is. Anya pedig ott tanult, ahol a mai Teleki áll. Két évet végeztem el a Józsefben, ami akkor tiszta fiúiskola volt. Közben persze zeneiskolás voltam, zongorázni, később csellózni tanultam, de szolfézst, összhangzattant is oktattak. Aztán Pestre költöztünk, a gimnáziumot az Eötvösben fejeztem be.

Közben italt rendelünk, mindenki roppant józan életű: ásványvíz és narancslé érkezik. No és a többi emlék, a Koch László utcáról, ahol Sebőék laktak, a közelben pedig a Petres Éva-Fitz Jenő házaspár. A két család összejárt, a Sebő anyuka pedig sokszor vigyázott a Fitz-gyerekekre, akik gyakran voltak náluk, időnként főzött is rájuk. Mert Fitzék nagyon elfoglaltak voltak, országos hírű , nagy feltűnést keltő kiállításokat rendeztek, előadásokat szerveztek, nagy, élénk kulturális élet zajlott akkor a városban. Eközben a két fiú, Sebő Ferenc és Fitz Péter együtt játszottak, rosszalkodtak.

- Később szétsodort minket az élet, de számon tartjuk egymást. A húgom viszont tartja a kapcsolatot Péter testvérével, Andreával.

Csak beszélgetünk, beszélgetünk, majd elfeledve, hogy enni is kéne valamit. Feri friss bazsalikommal és zellergyönggyel ízesített hideg paradicsomlevest választ, főételnek pedig rizlingben pácolt egész pisztrángot, vajas kerti zöldségekkel, párolt rizzsel, Rózsi négysajtos kóstolót friss gyümölcsökkel, dióval. Jómagam rábökök az előpácolt, grillezett karaj steakre... És folytatjuk.

- Szóval, Pestre költöztünk, nagy bánatomra, mert a két fehérvári iskola nagyon jó táptalaj volt, a baráti köröm is megvolt. Wilheim Ferenc volt a csellótanárom, az ő fia, az Andris és Fitz Péter alkották a bandát. Andrissal később is kapcsolatban voltam, sőt, az egyetemen, a zenetudományi szakon tanított is engem, pedig egy évvel fiatalabb nálam. A műszaki egyetem építészmérnöki karára jelentkeztem, s annak ellenére, hogy X-es besorolás - se munkás, se paraszt - volt a nevem mellett, bekerültem. Az az esztendő, 65 volt az első év, hogy nem azt nézték, ki milyen származású. 1970-ben végeztem.

Szívesen és kedvvel mesél Sebő Ferenc, rokonszenves és kedves egyéniség, amint azt már korábban is tapasztalhattam. Akkor sem hagyjuk abba a társalgást, amikor a szépen tálalt étel megérkezik, és nekilátunk. Közben hallgatom az egyetemi évekről szóló beszámolót, azt, hogy Feri akkor is kapcsolatban volt Fehérvárral, a megyével. Részt vett Fitz Jenőék gorsiumi ásatásaiban, felmérték az alapfalakat, műszaki rajzokat csináltak. Diplomamunkáját is a gorsiumi ásatásokról írta. A múzeumban lakott, Kralovánszky Alán szobájában.

Na, de ennyi bevezető után már tényleg beszéljünk az életében főszerepet játszó zené(lés)ről.

- Németországi levelezőpartnerem volt, hol én mentem Drezdába, hol a barátom jött ide. Gitározott, tőle tanultam német népdalokat. Az egyetemen Halmos Bélával ketten gitároztunk, a Beatles-daloktól kezdve mindent. A népzenére az aquincumi ásatások hatására kaptunk rá . Az ottani ásatásokon is dolgoztam, nyári gyakorlat címén. Nemzetközi tábor működött, a szerbek, románok, bolgárok, lengyelek, mindenki énekelte a népdalait, csak mi nem tudtunk a magunkéból szinte semmit. Azt mondtuk, ez így nem mehet tovább. Béla sógora Kósa Laci volt, a néprajztudós, ő tuszkolt el minket a legendás Martin Györgyhöz, aki olyan megkerülhetetlen személyiség volt a néprajzban a fővárosban, mint Pesovár Feri itt, Fejér megyében és Fehérváron. Ő mutatott, adott felvételeket, mi elkezdtünk zenélni.

Sebő és Halmos szobatársak voltak a kollégiumban.

- Hülyítettük a lányokat, eleinte erre ment ki az egész.

Akkor még népdalokat nem játszottak, de azon kívül mindent. Ketten megcsinálták a jó hangulatot, közben a jó csajokat mind elvitték. Feri már énekelt József Attila verseket, fel is lépett vele. Aztán 1969-ben Berek Kati szerepelt az egyetemen.

- Odalöktek elé, hogy mutassam meg, mit tudok. Kata meghallgatott, és azt mondta, na, akkor találkozunk az Egyetemi Színpadon, holnap este hétkor. Mire észbe kaptunk, összerakott egy műsort. Elképesztő hatása volt. Jártuk az országot, de eljutottunk például Kassára is, ahol könnyes tetszéssel fogadták az énekelt József Attila verseket. Kata megalakította a 25. Színházat, Gyurkó Lászlóval, odavett zenei vezetőnek. Adott egy szövegkönyvet, hogy írjak hozzá zenét. Kínai opera volt. Szabad kezet kaptam, egyszemélyben én voltam felelős a hangzásért. Akkoriban találkoztam egy belga tekerőlantművésszel. Életemben először láttam ilyen hangszert. Ázsiai hangzása van, lehet mellé énekelni, mondtam, nekem azonnal kell egy ilyen. Magyarországon is van, mondta a belga, szégyenszemre ezt tőle kellett megtudnom. A kecskeméti tanyavilágban élt egy bácsi, ő csinált tekerőlantot. Az elkészítése viszont hónapokig tartott, a színházi bemutatóig pedig csak három hét volt. Leakasztottam a falról egy citerát, mondván, az is megteszi. Csíptem, rúgtam, haraptam, minden effektet kicsaltam belőle. Az előadás után odajött Vikár László népzene kutató. Kérdezte: ezt az ötletet a gyimesi csángóktól vetted? Kik azok a gyimesi csángók, kérdeztem vissza. Ilyen véletleneken múlnak a dolgok. Martin Györgytől kaptunk címeket, elküldött minket Kallós Zolihoz, Erdélybe, ahol magnót cipelve másztunk át a hegyeken. Teljesen lenyűgözött ez a világ.

Lassan elfogy az étel, terebélyesedik a történet. Feri gitározott, Béla hegedült. Felléptek a Röpülj, pávában, Zolnay Pál filmre vette a József Attila-műsort. Ismertek lettek. Közben indulgatott a táncház. Elszegődtek a Bartók táncegyütteshez, Tímár Sándorhoz. Nyilvánvalóvá vált, hogy tanulható, játszható ez a muzsika, úgy, mint a kamarazene. Mindenkinek tetszett, a közönség imádta. De hiszen ez populáris zene, a mai populáris muzsika elődje. A Bartók együttes is az autentikus tánc, a társastánc felé fordult. De hiszen ez olyan, mint a rock, ami pedig hasonlít a mezőségi forgatósra. Ehhez kellett a zene. Megtanultak talp alá muzsikálni, s amikor jött a táncház, őket hívták zenélni. Elkezdődött a tanítás, és kellettek az emberek, kellett a tudás, a tudományos, feltáró munka is. Oda-vissza épült ez, a közönséggel karöltve. Felmerült az igény, legyen az egésznek valamilyen intézményi háttere.

- Felkerestem Vitányi Ivánt, aki akkor a Népművelési Intézet vezetője volt. Szimpatizált az ötlettel. Megfűztem, indítsunk tanfolyamokat az intézetben, amit 1973-tól összekapcsoltunk a Kassák-klubbal. Jöttek a nyári táborokra fehérváriak is, sőt, itt, a városban is tartottunk tanfolyamot. Kezdett kialakulni a háttér, s tulajdonképpen ebből lett a Hagyományok Háza. A Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője lettem, s miután a zenetudományi szakot már felnőtt fejjel elvégeztem a Zeneakadémián, felmelegítettem. Létrejött a Hagyományok Háza, amelynek szakmai igazgatója vagyok. Kiderült, szükség van egy olyan intézményre, amely őrzi és továbbadja a tudást, a hagyományt, zenét, táncokat. Kell a háttér, mert ha elmegyünk, velünk együtt hal meg az egész. És sikerült. Állítom, hogy az elmúlt évek politikai, gazdasági, dipolmáciai csődje után ez végre egy világszínvonalú tett, igazi sikertörténet, amit fel tudunk mutatni a kultúrában. Mások is levették a mintát. Svédek, hollandok, sőt a szlovákok is jöttek tanulmányozni, mit is csinálunk.

S persze hatalmas siker az is, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen népzene oktatás indult. Az idei a 3. évfolyam. Sebő Ferenc ott tanít. Minthogy az is a sikerek közé írandó, hogy egykoron felfedezte a rendkívüli tehetségű Sebestyén Mártát.

- Mártika 16 éves volt, amikor belépett a Kassák-klub ajtaján. Odahozták, hallgassam meg. Ugyanazt mondtam neki, mint Berek Kati nekem: na, Mártika akkor holnap itt találkozunk. Kilógott a kortársai közül. Eltanulta az idősebb asszonyok éneklési módját, ismét csak bizonyítva, mindez tanulható.

Arról már a kávé, cappuccino közben érdeklődöm: ezt a pörgést, munkát, gyakori fellépést, hogy bírta a család.

- Voltak nehéz évek, anyagilag is. Nagyon sokat köszönhetek az első feleségemnek, aki ezt a cirkuszt végigcsinálta velem, a nappali akadémiai tanulást is ő javasolta, miközben három gyereket kellett nevelni. Aztán elfogyott a türelme. A második feleségem már bölcsebben nézi a dolgokat. Őt Londonból hoztam, ott volt régész. Most, ha úgy tetszik, rám dolgozik, biztosítja a hátteret.

És várja haza férjét. Mert szerencsére Sebő Ferencet és együttesét ma is hívják. Felemelik a telefont, nem felejtették el. Mint ahogy ő sem felejtette el Fehérvárt, amit közös ebédünk és beszélgetésünk után alaposabban is megmutatott lányának.