Demjén: nem voltak olyan botrányaim, amire ma mondhatnám, én is harcoltam

Veszprémben a koncertje előtt beszélgettünk. Feszült volt, ami érthető,  hiszen zsúfolt ház előtt kellett több mint két órában beszámolnia az elmúlt négy  évtizedben végzett zenei munkásságáról.
 Azzal kezdtük, hogy felemlegettem neki: a '80-as években Velencén, az ifjúsági tábor szabadtéri színpadán az IRI rendezésében a V' Moto-Rock zenekarával lépett fel. Pontosabban  csak ezt tette  volna. Mert amikor megtudta, hogy orosz közönség előtt kell koncerteznie, egyszerűen nem volt hajlandó színpadra lépni! Hiába volt  szép szó, burkolt fenyegetés, egyszer csak összepakoltak, aztán daszvidányija!

-  Érdekes, erre nem emlékszem. Sokat játszottam  a Szovjetunióban, jártam Szibériában is. Az oroszokkal mint emberekkel nem volt bajom, a nagy szövetséggel már inkább...

- Gondolom, a lázadás a mindennapjainak szerves része volt...

- Persze, ez természetesnek számított akkor, fiatalok voltunk, és bennem is megvolt erre a hajlam. Ami a kezdeteket illeti, a '60-as években eleinte nem lázadoztunk, miért is tettük volna, hiszen akkor indultunk. Játszottunk, zenéltünk, a politika nem nagyon érdekelt, mert a nyomait sem lehetett látni a változás lehetőségének. Sőt, ez így volt még a '70-es években is. Abban nyilvánult meg a lázadásunk, hogy nem úgy öltöztünk, mint ahogy akkor divat volt, más volt a hajviseletünk, nem úgy viselkedtünk, mint várták. A zenei világ tagjai, az éppen kinövő ifjúsági kultúra alakítói nagyon együtt voltak. Adott volt az is, ami ellen együtt  gondolkoztunk. Végigolvastam a jelentésekben a rólam leírtakat, szerepeltem mindenhol, de nem voltak olyan botrányaim, amire ma mondhatnám, lám, lám én is harcoltam. Mostanra minden megváltozott, szétszéledt a csorda, sokan meghaltak, sokan nem játszanak már. Én sem vagyok tinédzser, de azért ugye fiatalnak mondhatom magam - nevetett nagyot.

-  Megváltozott a hajdani ugye, mi jó barátok vagyunk érzés?

-  Szerencsére ezt nem fújta el a mai világ viharos szele. Tény, sokszor nem látjuk már egymást. Lelkileg azonban összetartozunk, hiszen ez a generáció hozta össze a ma is létező magyar rockzenét.

 - Ön a magyar rock költője, poétája. Költői lelke hogy bírta el az Erdős Péter-féle hanglemezgyár uralmát, a támogat, tűr, tilt hármasságát?

- Akkor létezett egy kulturális, kiadási rendszer, egy akármi, és tudtuk: ettől függünk. Örültünk, amikor exkluzívak lettünk, és minden évben kiadták a lemezünket. Nem örültünk, amikor ezt néhány év múlva megváltoztatták  nagyon jó zenekarokkal együtt. Erdőssel csak üzleti, zenészkapcsolatban voltam. Intelligens, felkészült pali volt, de őt is mozgatta a mögötte lévő állami apparátus, annak csíkjaival együtt. Magam ellen dolgoztam volna, ha ordibálok, és jártatom a számat. Azt gondoltam, többet használhatok azzal, hogy megjelenhetünk.

- Mennyire támogatták, tűrték, tiltották?

- Sok száz dalnak - sajátnak, másokénak - írtam a szövegét. Az akkori sanzonbizottság döntött ezekről. Ennek a tagjai között voltak költők és politikai emberek, utóbbiak nagyon figyeltek arra, hogy a szövegekben véletlenül se legyen áthallás. Amiben volt, azokat nem adták ki, vagy azt írták, kevésbé invenciózus alkotás... Szerencsére megvolt a rutinom, amikor kijelentették, ez a nóta így nem mehet, akkor egyszerűen megváltoztattam az egésznek az előjelét mégpedig úgy, hogy megmaradt a mondanivalója. Pedig buktak minden szóra, égtájra, de így működött akkor a rendszer.

- Szabadnak született, de a szabadság vándoraként élt?

- Igen. Fiatalként bejártam az országot, világot, közben volt egy-két házasságom, de szabadnak gondoltam magamat. Tudtuk, a színpadról kevés esélyünk van arra, hogy megváltoztassuk a világot, visszafelé fordítsuk a Földet, de ennek ellenére azért mindig próbálkoztunk...

- Hatvanöt évesen elért mindent, mi elérhető. Mit akar még elérni?

- Azt, hogy 75, majd 85 éves legyek... És ez a nagy kihívás! Szeretnék még alkotni, és olyat adni az embereknek, ami kizökkenti őket a mindennapok gondjaiból.