Varázsos hangzásélmény a Nanjing-i hangszeres együttestől

Néhány éve aligha gondolta volna bárki is: nem múlik el nap anélkül, hogy valamely vonatkozásban, a politika, a gazdaság, a sport, a kultúra kapcsán Kína szóba ne kerülne. Az ázsiai nagyhatalom kétséget kizáróan mindennapjaink részévé vált, s úgy gondolom, sokunknak különleges élmény találkozni e több ezer éves kultúra grandiózus nagyságával, ezzel az európaitól oly sok mindenben különböző életszemlélettel, mely mégis annyi tanulsággal  jár számunkra.
Persze ehhez sokat is kell tanulnunk: Kína megközelítése aligha lehetséges  nyelve,  filozófiája, művészete, történelme ismerete nélkül. Az összefüggések megértése ugyanakkor még így is nehéz: a kínai zeneelmélet például a hangoknak sajátos jelentéseket tulajdonít, amennyiben bolygókat, égtájakat, elemeket, színeket, ízeket, érzékszerveket és érzelmeket egyaránt kifejezhetnek, s képesek befolyásolni a természet erőit.
 
A Filharmónia szervezői az idei bérletsorozat nyitóestjére egy tradicionális kínai együttest hívtak meg. Üdvözlendő döntés: tudásunkat ekként első kézből bővíthettük tovább. Telt ház is várta a vendégeket, ám feltételezem, az érdeklődés egyelőre nagyobb volt, mint a programra vonatkozó  ismeret. Nyilván megbocsájtják olvasóim, hogy a mélyreható szakmai értékeléstől ezúttal el is tekintek, magam sem lévén a téma szakértője: inkább benyomásaimat rögzítem.
 A Nanjing-i Tradicionális Hangszeres Együttes hangszeres kontingense nyolc tagot számlált. Az est nyitányaként szerencsére egyenként is megszólaltatták hangszereiket, s a program során több kisebb kamara-formációban is szerepeltek. A lantszerű phipa, a térdhegedű, a bambuszfuvola, a citerához és cimbalomhoz hasonló csengő-bongó instrumentumok (köszönhetően a professzionális hangosításnak) külön és együtt egyaránt varázslatos hangzásélményben részesítettek bennünket.
 Kérdéses maradt azonban, hogy a felcsendülő zene mennyiben képviselte a valódi kínai folklórt. A hangulatos címekkel ellátott kompozíciók (például az A hullámok elmossák a homokot; Lóverseny; Jázminvirág) nívós feldolgozásoknak tűntek. A három-három tánc- és énekszám kísérete azonban már gépről szólt, s bennük a dobgéptől kezdve a nagyzenekarig minden felbukkant. Folklórprogramban meglepő megoldások: ám ha a kínai zene jelenét akarták demonstrálni, úgy teljes sikerrel jártak. 
 Mindazonáltal magasan egy esztrádműsor fölé emelte a produkciót a kivitelezés profizmusa. Gyanítom, az együttes tagjait nem találomra választották ki: a teljes programot fejből adták elő, precíz összjátékkal és virtuóz egyéni teljesítményekkel. Jó volt látni szinte szertartásos komolyságukat, különösen a két énekesét: a hisztizős, túlmozgásos magyar médiasztárocskák tanulhatnának tőlük, hogyan kell szép hangon, kristálytisztán és sok érzelemmel úgy énekelni, hogy közben nem veszítjük el emberi méltóságunkat. A táncosok a tradicionális mozgáskultúrát  érdekesen ötvözték a klasszikus balett elemeivel. A remekül megtervezett programot igen jól fogadta a közönség, mely erős tapsokkal köszöntötte a kiváló vendégegyüttest.