Tragédia - Levente attól félt, megfagynak az ujjai

Inkább a hegy gyűrjön le, mint egy betegség - többször mondogatta ezt ismerőseinek Szabó Levente, a negyvenéves miskolci orvos és hegymászó, mielőtt elindult volna a Magyarok a világ nyolcezresein nevet viselő expedícióval a Manaslura. Első alkalommal vett részt az expedíció munkájában, Kollár Lajos expedícióvezető régi ismerőseként hívta meg idén.

Sterczer Hilda, a pátkai hegymászólány, a csapat legeredményesebb tagjának, Erőss Zsoltnak a felesége, itthonról izgulta végig az elmúlt másfél hónapot. Április végén jártunk nála, Gerda lányukat mentünk megnézni, aki édesapja indulását követően jött a világra. Hilda már akkor jobban aggódott, mint ahogy azt megszoktam tőle: meredek sziklái miatt nagyon veszélyes a hegy - mondta. Ez a Föld negyedik legveszélyesebb hegye. Eddig 310-en mászták csak meg, és közülük 54-en nem tértek vissza. Sokukat lavina temetett be, mások lezuhantak. Hilda kislánya születése miatt nem ment most a csapattal. Tegnap beszéltem vele telefonon, azt mondta, Zsolt Levente halála óta nem jelentkezett, pedig már megtehette volna, hiszen visszaértek az alaptáborba. Ahogy ismeri őket, most ülnek némán a sátorban, és nincs senki, aki megtörje a csendet. Megígérte, amint kap friss híreket, jelentkezik.

Alig volt ideje örülni Zsolt sikerének, egy órával később már megkapta a hírt a tragédiáról. Vagyis a média számára egy napig hírzárlatot rendeltek el. Hilda Leventét kevésbé ismerte, bár októberben ő amputálta Zsolt két lábujját, miután tavaly ilyenkor a Makalu megmászása közben azok menthetetlenül megfagytak. - Milyen a sors! - mesélte Hilda. Levente mindig attól félt, hogy hegymászás közben megfagyhatnak az ujjai, sebészként pedig ezt végzetesnek gondolta ... talán most kibékült volna ezzel is - mondta Hilda, aztán sokáig hallgatott.

Az expedícióval indulásuk óta én is tartottam a kapcsolatot. Vincze Szabolcs naponta küldözgette jelentéseit, és fotókat a távolról oly csodás hegyről. Szerdán délután hivatalos levelet kaptam, amelyben a tragédiáról tárgyilagosan így számolt be:

A három csúcstámadó hegymászó (Erőss Zsolt, Barna Dániel és Szabó Levente) május 19-én hajnali 3 órakor hagyta el a négyes előretolt tábort 7300 méterről. Kitűnő időben, szélcsendben, egyenletesen haladtak. A csapatot Erőss Zsolt vezette. Délelőtt 10 óra 10 perckor Zsolt jelezte, hogy elérte a Manaslu 8156 méteres csúcsát, az őt követtő Barna Dániel rádióján elmondta, hogy jól van, kissé fáradt, lassan megy, de kitartóan halad a csúcs felé. Szabó Levente azt a jelzést adta, hogy minden rendben, ő is lassan halad a csúcs felé. Erőss Zsolt közben átmászott a keveset látogatott, mintegy 8-10 méterrel magasabb Rocky Summit -ra, azaz a Sziklás csúcsra , ami a Manaslu igazi csúcsa. Hosszas várakozás és fényképezkedés után - mivel társait nem látta az utolsó bukkanónál - dél körül elindult lefelé. Útközben találkozott Barna Danival, aki kicsit nagyobb sebességre kapcsolt, és egy órán belül ő is elérte a csúcsot. Zsolt az időközben visszaforduló és éppen pihenő Szabó Leventéig ereszkedett, és együtt pihentek egy kicsit. Leventének ekkor már akkora lemaradása volt, hogy esélye sem volt elérni a csúcsot. Ezzel ő meg is békélt 7800 méter magasan. Bevárták a csúcsról lefelé tartó Barna Danit, és együtt indultak a 7300 méteren felállított 4-es tábor felé. Közben az időjárás jelentősen megváltozott, köd és hószállingózás kezdődött. A látási viszonyok romlottak. Meredekebb eljegesedett és lankásabb, mély havas tereprészek váltogatták egymást. Az ilyenkor szokásos fáradtság nagyobb koncentrációt és odafigyelést követel a hegymászóktól. Egy meredekebb, havas szakaszon Szabó Levente lába kicsúszott, és a havon csúszni kezdett egy meredek letörés irányába, a sátortól mintegy 20 méternyire, és pillanatokon belül eltűnt társai szeme elől. A döbbenet lett úrrá mindenkin, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. A köd és az egyre romló időjárási viszonyok miatt az alaptáborban tartózkodó expedícióvezető, Kollár Lajos azt az utasítást adta a fiúknak, hogy a további balesetek elkerülése miatt a táborban töltsék az éjszakát, így csak másnap hajnalban indulhattak társuk keresésére. Levente holttestére 6800 méter magasságban találtak rá, fejsérülései azonnal halálához vezettek. Mintegy 500 méter zuhant. Dani és Zsolt Leventét hegymászóhoz méltó módon ezen a helyen, a hóban temették el.

Hilda azt mondja, a kicsúszás a hegymászók réme. Ő is csúszott már ki, de neki szerencséje volt. Kevés embert ismer, aki pánikban, két másodperc leforgása alatt felismeri a helyzetet, és cselekedni is képes. Egy pillanat alatt dől el ilyenkor minden. Különösen nehéz, hogy a hegymászó visszafelé már fáradt. Szörnyű elképzelni, hogy ott volt előttük a tábor. Levente is biztosan már a sátrat figyelte - néhány perc választotta el attól, hogy ott lepihenjen.