Egér a tollpihében

A fehérvári Szabadművelődés Házában idén első alkalommal rendeztek a gyerekek számára Márton-napi vigasságot. Bécsiné Krmer Ágnes kis néptáncosai játékokat mutattak be, utána pedig - Horváthné Horváth Ilona vezetésével - kukoricamorzsolásban, terményválogatásban mérkőzhettek a résztvevők. A libát itt gyöngyből fűzték, meg csuhéból készítették, a szárnyas tollát pedig kanálban kellett egyensúlyozni a versenyzőknek.

Libát tálaltak fel már a rómaiknál is ezen a napon, amely Aesculapius ünnepe volt. Őt az orvostudomány, a megújhodó élet isteneként tisztelték, s áldoztak neki az evés-ivás örömeinek adózók.

(Írásaink a 3. és a 7. oldalon)- Tollfosztóban jártam az este, édesanyám azt is kileste - szállt a nóta és a tollpihe a Kossuth Lajos művelődési ház előterében, ahogy a népdalkörös asszonyok kékfestő ruháikban beültek az asztal mögé, hogy megmutassák, miként ment az régen, jó negyven évvel ezelőtt a faluban. A lányok összegyűltek egy-egy háznál a téli estéken, kukoricát morzsoltak, tollat fosztottak. Egy évben körülbelül háromszor lehet megtépni a libát, attól függ, hogyan tartják az állatot. Ha táplálják, nem téphető csak egyszer vagy kétszer. Van egy olyan időszak, amikor a liba elkezdi hullatni a tollát, ilyenkor jön el a tépés ideje. A hófehér tollakat a hasaaljáról, a hátáról, a szárnya alól lekopasztják. Amikor összegyűjtögették a háromszori tépést, akkor meg kell fosztani, mert a kemény torzsa nem jó a párnába. Amelyik háznál volt egyszer csak eladósorba kerülő lány, neki már úgy tízéves korában el kellett kezdeni fosztogatni a libát. Általában tartottak a háznál húsz libát, hogy összejöjjön a stafírung - két nagy dunyha, hat párna, két kispárna - ahhoz kellett úgy öt-hat év. A tömött liba tolla már nem jó a dunyhacihába, mert szaga van, zsíros is. Az asszonyok elmondták, tollfosztóban csak a lányok dolgoztak, a fiúk az ő kedvükért mentek, és az ugratás mesterségét űzték ilyenkor.

- Volt, hogy megfogtak egy egeret, betették a tollak közé, az állat szaladt, a lányok visítottak, a toll szerteszállt.

Halasi Józsefné, Margit néni sok tollat megtépkedett, amíg összegyűjtötte a dunyhára, párnákra valót.

- Minden évben volt húsz libánk, azokat évek alatt téptük a nagyszüleimmel. A házasságunk 47 éve tart, húszéves voltam, amikor férjhez mentem. Abban az időben még nagy divat volt a ludaskása főzése is, manapság már nemigen főzik.

A ház előterében Rózsavölgyi Ágnes szórakoztatta a gyerekeket. Már egy hete csak apró libákat formázott odahaza, hogy legyen mit kifestenie az aprónépnek. Gyűltek köréje, miután megették a lúdlábat.

- Lúdláb? - kérdezte a kóstoló előtt egyik gyerek. - Benne van a liba lába? - nem volt benne libaláb, csak finom piskóta és csokikrém, amitől minden apróság elég maszatos lett, így csak kézmosás után lehetett megsimogatni a Varga Károlytól kölcsönkért szürke libát, amely fején a szalmakalappal pihegve, de békésen tűrte a délután történéseit. Amint a gyerekhad beült a nézőtérre, hogy megnézze, miként adja vissza háromszor a kölcsönt Ludas Matyi az uraságnak - a szegedi Miniszínház művészeinek előadásában - a béketűrő liba megszabadult az alkalmi kalodától.

A hozzáértők azt mondták, tömésnél is tűrnie kell a fogságot, tehát nem lehetett túl szokatlan számára, csak a Márton-napi nyüzsgést találhatta újdonságnak.