Negyed évszázados álom nyomában – 25 éves a Sukorói Vadmadárkórház

Közvetlen környezetünk ökológiájának kényes egyensúlyában vállal óriási szerepet Berkényi Tamás állatorvos, a Sukorói Vadmadárkórház vezetője, ötlet- és házigazdája azzal, hogy a vadon élő állatok gyógyításával igyekszik visszaadni őket a természetnek. Látogatásunkkor is törékeny ritkaságok, megunt egzotikumok, kirándulásokon talált elesett apróságok gyógyulnak a kórháznak cseppet sem tűnő komplexumban, amely első látásra is egy megvalósult álomnak tűnik. Hamar kiderül: az is.

– Valamikor 5-6 éves koromban kezdődött minden, amikor az első madarat kényszerből meg kellett vennem, mert a szüleim mást nem engedtek a panellakásba. Tulajdonképpen ez volt az első befolyásolás a madarak irányába. Később pedig jött az állatorvoslás – a kettő pedig összeadódott, madarat szerető állatorvosként végeztem s értelemszerűen így jött a madármentés. Az állatorvoslás szintén régi terv volt, nagyon pici koromban állítólag már állatorvos akartam lenni – meséli a Sukorói Vadmadárkórház vezetője. – Amikor elvégeztem az egyetemet, hatalmas terveim voltak. Eszembe sem jutott konkrétan a madármentés. Hatalmas tudományos karriert terveztem, de gyorsan rájöttem, hogy pörgősebb mindennapi állatkapcsolattal szeretném leélni az életemet. Így vettem búcsút a tudományos álmaimtól, ami persze nem volt nagy fájdalom. Majd elmentem Hollandiába, ahol a gyakorló állatorvosok életét éltem egy tanyán. Állatgondozó, farmmenedzser lettem s elmentem az ottani egyetemre. Afrikai vadállatmentő akartam lenni. Mára a vadállatból maradtak a vadmadarak, Afrikából Magyarország és Sukoró. S tulajdonképpen itt valósítottam meg azt, amit fiatalként megálmodtam. Tudtam, hogy ha egy olyan világot szeretnék, amiben jól érezzük magunkat, azt meg kell teremteni. Ez lett a vadmadármentés, a vadmadárkórház. Számos olyan embert vonzott be ez az álom, akik hasonlóan gondolkodtak és azóta is segítik ennek az álomnak a fenntartását.

Sok ezer madarat adtak vissza a természetnek

1996. november 1-jén jelent meg az első híradás, pontosan a Fejér Megyei Hírlapban, Móré Erzsébet tollából, ami arról szólt, hogy van egy madárkórház a város szélén, ahol valami érdekesség történik, madarakat és más vadállatokat is mentenek, gyógyítanak. Berkényi Tamás számára ekkor tudatosodott igazán, hogy ez komoly dolog. – Igazából akkor még ez egy egyszemélyes vállalás volt – ami szerencsére mára nem így van. Akkor fogalmazódott meg először a működésem, de persze addigra már volt egy kis múltja a madármentő tevékenységemnek. Nem terveztem, őszintén szólva, hanem egyszerűen megtaláltak mindig azok az emberek, akik madarakat mentettek. S egyszerűen elterjedt a híre, hogy van itt egy ember, aki segít. Mondhatni ,megszólíttattam’: volt igény a madármentésre és voltam én, aki szívesen segített a gyógyításban. Azt vettem egyszer csak észre, hogy napi szinten jöttek a madarak, ami nem egy átlag állatorvosi praxis ellátási feladata.

Álláspontja, mondja, a mai napig ugyanaz: a vadmadárkórház azoknak az embereknek akar segíteni, akik bármilyen indíttatásnál fogva meg akarnak menteni egy sérült, beteg, vadon élő madarat. – Nem a világ madarait akarjuk megmenteni tehát. A célunk, állatorvosi oldalról azoknak az embereknek a segítése, akik maguk szeretnének megmenteni egy madarat. Ezt fontos leszögezni, mert nagyon sokszor érkeznek úgy madarak, hogy itt leteszik őket, s ránk hagyják, mondván, oldjuk meg, ahogy tudjuk, mert nekünk ez a dolgunk. Nem ez a dolgunk, nekünk az önkéntes vállalásunk, hogy segítünk annak, aki ezt valóban szeretné. Önkéntes, mert munka mellett végezzük, szabadidőnkből, korlátozott forrásokból, civil kezdeményezéssel.

Berkényi doktor legelső betege egy szürkegém volt, sosem feledi, teszi hozzá. Majd jött egy vörös vércse – a többiek sorrendje azonban már a múlt homályába vész. A kezdeti néhány madár után az évi 1000-1100 betegig jutottak el, ami azt jelenti, hogy a negyed évszázad alatt bőven 10-12 ezer mentett állat fölött járnak. Az ökológiai visszacsatolás pedig jó arányt mutat: a bekerülők közel felét – 48 százalékát – vissza tudják adni a természetnek. Alapvetően a Magyarországon honos, átvonuló, vadon élő madarakat hozzák, teljesen átlagemberek – ugyanis szervezett mentés nincs.

– Nagyon jó a kapcsolatunk a természetvédelmi szervezetekkel, nemzeti parkokkal, így gyakran már idehozzák a ritkaságokat is. Mint most először a vadmadárkórház életében öt réti sast hoztak be, eddig korábban ugyanis egy sem volt. Az E.ON segítségével építhettünk nekik egy röpdét. De vannak uhuk, füles kuvikok is. A Velencei-tó közelsége miatt a vízhez kötődő madarakból kapunk sokat, a hegyvidékiekből kevesebbet. De egyre kevésbé látható ez a különbség, köszönhetően annak, hogy az érkező példányok szállításában már szinte országos hálózat segíti a munkánkat: gyakran például busz­- sofőrök segítségével jutnak el az állatok a célállomásra, többszörös átszállás után – mondja a vadmadárkórház vezetője, hozzátéve: az, hogy egy civil szerveződés, egy mentőállomás 25 éve megbízhatóan, stabilan működik, nagyon komoly munka és összefogás eredménye. – Az emberek tudják, hogy a legnagyobb bajban is számíthatnak ránk. Erőt pedig a továbbiakhoz az ad, hogy a világ, melyet 25 éve megálmodtunk, még mindig nem valósult meg tökéletesen.