Életem részeseivé váltak az ebek

Gerald Durrell szavai szóról szóra ma is igazak, ennek ékes bizonyítéka, hogy négy német juhászt és egy befogadott tacskókopót neveltem az utóbbi négy évtizedben. Rengeteget tanultam tőlük, és talán ők is tőlem…

Hektor

Az első kutyám tervezett „gyerek” volt, bár nem biztos, hogy a legoptimálisabb időben érkezett. Mamájának a gazdája jó barátom, így nem mertem nemet mondani, amikor felajánlotta. A házépítés kellős közepén kaptam a hírt, megvannak a kiskutyák, lehet választani. Heten voltak, és már várt rá a háza az ötödik emeleti erkélyen, ahol aztán nem kevés időt kellett eltöltenie. Nagyon sok barátot szerzett, hiszen minden este a vidámparki tónál játszott, ahol egy vizsla és egy pointer lett igaz barátja. Délelőtt pedig az édesanyámmal sétált. Ezt nagyon szerette, mert védhette, óvhatta. Nem tetszett ugyan az ismerősöknek, mert szinte mindenkit megmorgott, sőt egyszer kis híján harapott is. Persze tisztességesen meg akarta hálálni azt a sok sajtkockát és kacsafejet.

Hektor aztán kikerült a kis híján kész társasházi lakáshoz, ahol kennel és jókora udvar várta. Itt sokszor szabadon járhatta be a környéket, rettegésben tartva a szomszédos présházban telelő macskákat. Majd hétéves lehetett, és véletlenül lakótársra lelt. Igaz, nem a szomszéd Lady – nagy szerelme – költözött mellé, hanem a tacskó-kopó keverék Tapi, aki akkor talán három hónapos lehetett. Őt aztán nevelgette, és elválaszthatatlanok lettek.

Egy nap este még ugatta az autómat, de később már nem akarta megenni a vacsoráját. Ez nem jelentett jót… Bár mindenki tisztában volt azzal, hogy a gyomrában van egy nem oda illő dolog – daganat –, de semmi nem utalt arra, hogy egy éjszaka szép csendben átalussza magát a túlvilágra.

Rocco

A budai kutyavásáron kötöttünk örök barátságot, és aznap délután, még csupán hathetesen, a hasamon aludt el, míg a Vasas–Fradi-meccs ment a tévében. Ez legalább olyan meghatározó lett a későbbiekben, mint az, hogy imádott autózni. Neki is, akárcsak Hektornak, a macsekok voltak a gyengéi, egyet-kettőt helyben is hagyott, igaz, nem durván, de érzékeltetve, hogy ki az úr a környéken.

Tizenhat évet élt a legnagyobb szeretetben, nagyon nagy űrt hagyva maga után, mondhatni, az öregség vitte el. Olyannyira, hogy miután elment, egy évig nem is érkezett másik kutya a pótlására.

Karak

2011-ben az akkori egyetlen hirdetési napilapban találtam rá egy pestlőrinci tenyésztő által kínált alomra. Kilenc izgő-mozgó kiskutya és szülei fogadtak, nehéz volt választani közülük. Már-már elmentek volna aludni, mikor az egyik lehorgonyzott mellettem, de akkor nem is gondoltam arra, hogy tényleg ő lenne az ideális. Akárcsak Rocco, már elsőre megbarátkozott az autóval, bár kissé félősnek tűnt elsőre. Ezt azzal ellensúlyozta, hogy tűhegyes fogával mindent harapott. Nagy fájdalma volt, hogy Ori, a befogadott cica nem akart barátkozni vele, bár születési helyén több egérvadásszal is jóban volt. Napokig visszafogottan szemlélte a környéket, de a rengeteg játék kétségtelenül jót tett a lelkének, és szép lassan megszokta a környéket is. Meg persze az iskola is, ahol nemcsak fegyelmet, hanem sok hasznos dolgot tanult. Ragyogó házőrzővé vált, de közben szerencsére igazán játékos tudott maradni. A labda volt a mindene, de igazán a frizbizést fejlesztette tökélyre. Azt azért nem mondhatnám, hogy tökéletesen szót fogadott volna, mivel felettébb erős akarata volt, de ezt én nem is akartam megtörni. Így volt jó… Nyolc évig szolgált és védett, míg a leukémia nem lett úrrá rajta, és vitte el tavasszal.

Jenny

Nem szerettem volna kutya nélkül maradni, de idő hiányában kölyökről ezúttal szó sem lehetett, maradt az örökbefogadás. Egy közösségi oldalon találtam rá, lassan négyéves lesz, Jennynek hívják, de én inkább Jennek, Jenónak szólítom. Sanyarú sorsa volt korábban, meg kellett tanítani játszani, ráadásul még a labdát sem ismerte. Ez a helyzet mára javult ugyan, de az előélete sok mindent meghatároz. Ettől függetlenül kiválóan őrzi a házat!