Az utolsó pillanatok

Nagyon rossz érzésű gondolat volt ez. Magamhoz húztam kicsi fejét, éreztem, hogy fehér bundáját felmelegítette az őszi nap. Fülébe súgtam volna mindent, amit az elmúlt tizenhárom évben megéltünk együtt, és hogy köszönöm. A türelmet, amit tanított, az elfogadást és a felismerést, hogy mindig lehet változni. De szorította a torkomat a fájdalom, és nem tudtam szólni. Reméltem, a gondolataimban is tud olvasni – ahogy azt mindig is gondoltam a kutyáimról.

Mázsás súlyként dőlt rám a teher, hogy ember vagyok, és döntenem kell az ő élete felett. Fájt, hogy én sajnos tudom, ő már nem fog meggyógyulni, és hogy neki nagyon fog fájni, ha tovább marad. „Csak egy kutya”, gondolhatják sokan. Szinte mindenki másnak. Nekem tizenhárom és fél év az életemből. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Az az utolsó sonka – persze prágai -, amit zokogva adtam neki, nekem fontosabb volt, mint neki. És ha valakit érdekel, azt még elmondom: tényleg van egy utolsó lehelet.