Ők is tudnak sírni

 Aztán futásnak eredt, azaz csak menekült volna, ha négy lába közül az egyik nem lógott volna furcsán, majdnem derékszögben. Így aztán inkább csak vonszolta magát, de látszott, hozzászokott már a három mancson való hosszútávfutáshoz. Máig nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban. Másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy egy kutya pihent meg a kuka tövében.
Amolyan klasszikus keverék, juhász, vizsla és ki tudja, még milyen vérvonal hordozója. Ahogy távolodott, többször megállt és visszanézett. Vajon mit keres ez a szerencsétlen a jeges téli hidegben az utcán? Hívogatni kezdtem, de ő csak sántikált tovább, majd eltűnt a sarkon.
Talán el is felejtettem volna, ha másnap reggel nem fekszik a kapu előtt a sánta kutya, immár a kuka fedezéke nélkül. S bár sietős volt a dolgom, megálltam, és néztük egymást egy darabig. Megpróbáltam közelebb menni hozzá, de nem adta könnyen magát, minden lépésemnél tisztes távolságba vonult. Tudtam, hogy elkések, mégis visszarohantam a lakásba, hogy kihozzak neki némi felvágottmaradékot. Letettem a kapu elé, majd elindultam. A sarokról láttam, hogy nekiesik az eledelnek. Aztán harmadnap is ott várt. Akkor már számítottam rá, s készültem az etetésre. Amikor lehajoltam hozzá, már megengedte, hogy megsimogassam, aztán megreggelizett.
Ezután mindennap vártuk egymást. Eleve úgy vásároltam, hogy neki is jusson mindig valami csemege, de rájöttem, hogy a kacska lábú, gubancos szőrmók leginkább a törődésre vágyik. Sokkal jobban örült az emberi szónak, a simogatásnak, a gyengéd vakargatásnak, mint a finom falatoknak. Csak a beteg lábát tudtam volna feledni, meg azt az iszonyú hangot, ahogy húzta a jeges úton.
Az egyik szomszédtól megtudtam, hogy Korminak - mert így neveztem el - vannak gazdái, egy idős házaspár. Minden bizonnyal törődtek vele a maguk módján, etethették, ám nem jöttek rá, hogy mire van leginkább szüksége egy kutyának. A Korminak. Több mint egy évig jött el hozzám csaknem minden nap, majdnem mindig ugyanabban az időpontban. Aztán egyszer csak ritkulni kezdtek a találkozásaink, hiába vártam. Észrevettem, hogy egyre nehezebben húzza a lábát, minden bizonnyal nagy fájdalmai lehettek. Amikor utoljára láttam, megéreztem, búcsúzik. Talán fél óráig is ott guggoltam mellette, tenyeremben a kedves kis pofácskájával. A kutya is tud sírni. Aztán elvánszorgott. Otthon akart meghalni.